A gondolat pumpa
A gondolat-pumpa
„Ahogy az ember gondolkodik magában, olyan ő” (Példabeszédek 23,7 – angol KJV fordításból)
– Matthew, menj vissza az ágyba, most rögtön!
Fiam dacosan állt a hálószobaajtóban. Értékeltük az elmúlt napot, elolvastuk a szokásos esti történetet. Túl voltunk már pár pohárnyi vízen, az altatódalokon, és minden máson, amivel a szülők megpróbálják rávenni gyerekeiket, hogy maradjanak már nyugton az ágyukban, de most semmi sem vált be. Próbáltam fegyelmezni, de minél tovább kísérleteztem, ő annál határozottabban eltökélte, hogy márpedig nem fog aludni; mire én egyre dühösebb lettem. Kétségbeesésemben belöktem szegény Matthew-t az ágyába, alaposan összeszidtam, és közben folyamatosan fenyegettem az ujjammal. – Nagyon rossz fiú vagy! Most pedig lefekszel, máskülönben…! Fogalmam sem volt, mi történik „máskülönben”, de már kiborultam, és azt reméltem, hogy egy ismeretlen típusú büntetés talán végre szófogadásra bírja.
Csend volt, amíg kimentem a szobából, és lefelé indultam a lépcsőn. Ah, végre, győzelem! Diadalittasan hátratekintettem… és kisfiam ott kukucskált kifelé a hálószobából!
Visszadübörögtem. – Matthew, itt nem te parancsolsz, hanem én! Én vagyok az anyád, te pedig a gyermekem, és neked kell szót fogadnod! Felfogtad?” Kétéves kisfiam nem fogta fel, és az igazat megvallva, én sem. Miért nem fogad szót a kétéves gyermek? Remélve a reménytelent, hogy előbb-utóbb csak elfárad, és elalszik valahogy, otthagytam egyedül a szobájában. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Csüggedten, csigalassúsággal lépkedtem lefelé, s közben egyetlen szó zengett-bongott a fejemben: „Miért?”
Ma már többet tudok, mint akkor. Ma már tudom, hogy részben saját keresztényietlen lelkületem késztette arra fiamat, hogy ne fogadjon szót. Nem Krisztus irányította életemet, hanem én magam. Matthew csak az én dühömet és kiábrándultságomat tükrözte vissza. Akkor még nem értettem, hogy szívből jövő, belső indítékból származó engedelmességet csak úgy érhetek el, ha megnyerem szívét Jézusnak.
Ahogy a székemben ültem, és a dolgokon morfondíroztam, folyton egy szelíd hangot hallottam: „Nyerd meg a szívét!”
„Mit jelent ez?” – tűnődtem.
Jézus egy bibliaszövegre emlékeztetett: „Add nekem a szívedet, fiam” (Példabeszédek 23,26). Gondolkodtam rajta, és próbáltam olyasmire vonatkoztatni a gondolatot, amit értettem. Kezdtem kapizsgálni, hogy gyermekem szívének megnyerése lényeges ahhoz, hogy Krisztusnak tudjam őt nevelni. Tudtam, hogy ha szíve Jézusé, akkor csodák történhetnek. A szívek megváltoznak, és valódi engedelmesség lesz az eredmény. Így hát a szívről kezdtem gondolkodni. Az emberi szívvel kapcsolatban vajon mit akar velem az Isten megértetni?
Fizikai értelemben a szív egy pumpa, ami az életet jelentő vért keringteti a szervezetben. Ápolónő vagyok, és emlékeztem néhány betegemre, akiknek szívét borzasztóan tönkretette a helytelen életmód, vagy a betegség. Állapotuktól függetlenül azonban, szívük nem tagadta meg, hogy pumpálja a vért. A szív nem tesz különbséget jó vagy rossz vér között, csak pumpálja, ami ott van! Ha egészséges a vér, akkor a szív örömteli, egészséges életet pumpál. Arra gondoltam, ez hasonlít arra, ahogyan Krisztus élete és jelleme átárad belém, majd kedves szavakban és tettekben nyilvánul meg. Rossz vérrel azonban ugyanaz a szív keserű, beteg életet pumpál. Ez azt jelképezi, amikor Sátán élete és jelleme csordogál életembe, és betegségeket, torz jellemet eredményez. A Biblia azt mondja, ahogy valaki „gondolkodik magában, olyan ő” (Példabeszédek 23,7 – angol KJV fordításból). Lelki értelemben a szív a gondolataimat jelképezi, tehát elmém kell, hogy legyen a „gondolat-pumpa”. Amikor Isten a „szívről” beszél, akkor ezzel gondolatainkra és érzelmeinkre utal.
Ez a felismerés egy még kijózanítóbb gondolattal járt. Mi van akkor, ha a gondolat-pumpa pontosan úgy működik, mint a szív, és mindent pumpál, bármit helyeztünk is oda – akár jót, akár rosszat? Gondolataink keringenek, és vagy életet, vagy halált hoznak. A kör akkor zárult be, amikor megértettem, hogy azokat a gondolatokat pedig könnyen átadhatom gyermekeimnek. Milyen gondolatokat adok át ma gyermekemnek, hogy azok keringjenek benne is; és milyen következményekkel jár mindez? Ha nem szűröm meg gondolataimat Krisztus által, mielőtt kifejezném azokat, akkor Sátán nagyszerű eszköze vagyok abban, hogy kiépítse saját jellemvonásait gyermekemben. Matthew nem Krisztus jellemét tükrözte, amikor próbáltam elaltatni, de hogy jutott idáig? Általam! Csak azt tükrözte, amit én adtam neki fizikailag, értelmileg, és lelkileg.
„Uram, tehát ezért szólsz olyan gyakran szívemhez. Próbálsz arra tanítani, hogy adjam át minden rossz gondolatomat neked, cserébe a Te jó gondolataidért, hogy átadhassam azokat gyermekeimnek. Engem akarsz használni arra, hogy megnyerjem gyermekem szívét, hogy a Te erőd által engedelmeskedni tudjon, és megtenni azt, amit – mint szülő – kérek tőle. És nem tudsz ebben használni addig, amíg én magam tapasztalatból nem ismerem a folyamatot.
Az élet megtanított arra, hogy ha elég gyakran hallok vagy mondok valamit, előbb-utóbb elhiszem. Mindegy, hogy az jó, vagy rossz. Most alkalmazzuk ezt az alapelvet otthonunkra. Ha azt gondolom gyermekemről, hogy rossz, gondolataim tükröződnek érzéseimben, és ridegen fogok vele bánni. Érdektelen leszek, kurtán-furcsán bánok vele, vagy túl kritikus leszek, nem azért, mert elhatároztam, hogy így teszek, hanem mert gondolataim alakítják viselkedésemet vagy reakcióimat. Gyermekem pedig veszi az üzenetet, akár szavakkal fejezem ki, akár testbeszéddel. Ha újra meg újra ezt a negatív üzenetet kapja, akkor ő is rossznak gondolja majd magát, még ha nem is az. Eleve ráhangolom a gyermeket arra, hogy rossznak gondolja magát, és a gondolatpumpájába küldött gondolatok megtermik majd a maguk gyümölcsét rossz viselkedés formájában, mert ahogyan gondolkodik, olyanná válik. Mi, szülők vagyunk legnagyobb hatással gyermekeink életére. Rá kell jönnünk arra, hogy olyanok ők, amilyenné mi magunk tettük őket, – nem valaki más!
Nos, ha én megengedem, hogy Isten megváltoztassa saját gondolataimat, ha magamévá tudom tenni az eszményt, hogy Krisztus által ő jó lehet, akkor tetteim, gondolataim és reakcióim mind erre fogják bátorítani. Újra és újra arról fogok beszélni, hogy mivé válhat Jézusban. A segítő szerepében leszek, és segítőként fogok viselkedni, nem bíróként, ügyészként, vagy ítéletvégrehajtóként.
Gyakran gondolataink hatására viselkedünk úgy, ahogy. Ha arra gondolunk, milyen idegesítő a gyermek viselkedése, akkor hogyan fogunk viszonyulni hozzá? Persze, hogy idegesen! Ha bosszús, a kákán is csomót kereső módon gondolkodunk róla, hogyan fogunk viszonyulni hozzá? Persze, hogy dühösen, és nagyon kritikusan. Ha kiábrándultak, reményvesztettek vagyunk – bármilyen oknál fogva – hogyan reagálunk, amikor gyermekünk akarata ellentétbe kerül a sajátunkkal? A csüggesztő gondolatok átáramlanak érzéseinkbe, és ingerülten, dühösen válaszolunk nekik akkor is, ha nem ők váltották ki haragunkat. Ez a testi természetünk, illetve Sátán szava.
Ha arra gondolunk, milyen jól viselkedik gyermekünk, hogyan viszonyulunk hozzá? Én magamról tudom, hogy általában kedves szavakkal, elégedett mosollyal, és bátorító lelkülettel. Ha hálás szívvel gondolunk arra, mennyire segítőkész gyermekünk, hogyan reagálunk? Ha csak azért nevezzük meg gyermekünk gyenge vonását, hogy segítsünk legyőzni azt, ha imádságos szívvel eltervezzük, hogy az ellenkezőjét próbáljuk meg kialakítani benne az Istennel való kapcsolat által, akkor hogyan reagálunk? Ha együttműködünk ezekkel a jó gondolatokkal, akkor Isten hangjának engedelmeskedünk, és kedvesség áramlik gondolat-pumpánkon át.
Aki elfoglalja gondolatainkat, az elfoglalja szívünket is – érzelmeinket, érzéseinket, szokásainkat, hajlamainkat és vágyainkat – vagyis egy szóval: egész lényünket. Isten és Sátán is azért harcol, hogy elfoglalja gondolatainkban a fő helyet – és nem csak a miénkben, gyermekeinkében is.
Isten minden gyermek szívébe elülteti a vágyat, hogy kedvében járjon szüleinek, így Istennek is, akit a szülő képvisel. A mi munkánk az, hogy vonzóvá tegyük számára ezt a lehetőséget. Vajon követésre méltó példát adunk-e a gyermeknek, ami reménységet ad neki, hogy ő is képes ellenőrizni gondolatait? Gyermekeinknek ismerniük kell a személyes Megváltót, mielőtt képesek lesznek követni a jó példát. Az én gondolataim alakítják gyermekem viselkedését, és érzelmeit, amelyek jellemének építőkövei. Ha az én gondolataim rosszak, akkor minden más rossz lesz.
Ha hibázunk, éreznünk kell, hogy szeretnek, és szeretettel bánnak velünk. Miért teszünk úgy, mintha ez nem volna igaz gyerekeinkre is? Ha azt érzik, hogy lemondtunk róluk, akkor ők is lemondanak önmagukról. Ha azt érzik, nem adtuk fel, ők sem fogják feladni. Ha ragyogóak, segítőkészek és bátorítóak vagyunk, akkor a maga valójában mutatjuk be számukra Krisztust, és kevésbé valószínű, hogy kizárják az életükből Istent. Ehhez szükséges, hogy a gyakorlatban ismerjük a gondolat-pumpa elvét, és hogy mit jelent Istennek adni szívünket. Minden eredményes nevelési gyakorlatnak az az alapja, hogy rávezessük gyermekünket, hogyan válasszák a helyes gondolatokat és helyes érzéseket – Jézusban. Ha Krisztus nem él a szívünkben, nem harcolhatunk sikeresen a hazug gondolatok és eltorzult érzelmek ellen, amelyeket Sátán szít.
Egy nap, amikor Matthew még nagyon kicsi volt, elvittem magammal vásárolni. Egy kétéves gyereknek egy bolt maga a csodák palotája. – Mami, mami! Azt kérem! – visította, és izgatottan mutogatott a kis ujjával. Felállt a bevásárlókocsiban, és izgalmában majdnem kibukott belőle.
– Matthew! Hagyd abba! Hallgass, és ülj le, hogy meg tudjak venni mindent, amit kell!
– Mami, mami! Én…
– Nem, kérlek, ne zavarj!
– Mami, vegyél nekem egy…
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és tenni a dolgomat. Ahogy befordultam egy másik sorra, Matthew kinyújtotta a kezét, és megragadott egy zacskót, ami elég közel volt hozzá, hogy be tudja húzni magához a kocsiba. Leült, hogy szemügyre vegye zsákmányát. Lehet, hogy mami nem tudja, mire jó egy bolt, de ő bizony most szórakozni fog!
– Matthew, mit csinálsz? – vontam kérdőre, mintha nem lett volna teljesen nyilvánvaló.
– Tudod, hogy ezt nem szabad! – azzal elvettem a kincsét. Rám emelte szomorú tekintetét: „Most mi a baja anyának?”
– Elvehetem a … - kérdezte, és kezdett feltápászkodni.
– Nem! Ülj le, és maradj csendben! – mondtam, és erőnek erejével visszaültettem a kocsiba.
– Egy szót se akarok hallani!
Kis fejét lecsüggesztette, és némán gubbasztott a kocsiban. Viszonylagos békében és csendben fejeztem be a vásárlást. Durva rendreutasítással elértem a látszólagos engedelmességet, de a szívét nem nyertem meg. Elégedett voltam, hogy teljesítette kívánságomat. Azt viszont nem vettem figyelembe, milyen gyümölcse lesz majd ennek gondolkodásában és viselkedésében. De hamarosan megtudtam. Amikor beültettem a biztonsági gyerekülésbe, önzése kirobbant. Ordított, ellökött magától, és nem engedte, hogy becsatoljam. Nem tudtam, mitévő legyek. Minden tőle telhetőt kitalált, hogy távol tartson magától. Megsebeztem a lelkét, és szenvedett.
– Matthew, hagyd ezt abba, és engedd, hogy becsatoljalak az ülésbe! Nyugodj már le! – De ő minden erejével küzdött. Nagyon elkeseredtem. „Uram, olyan fáradt vagyok! Egész éjjel fenn vagyok Andrew-val, nappal pedig Matthew-val. Két hónap után teljesen kimerültem. Mit tegyek ezzel a gyermekkel? Nem tudom rávenni, hogy szót fogadjon.”
„Szeretnéd, ha segítenék?” Nem hallható hang volt ez, hanem egy gondolat elmémben. Istenhez beszéltem, de nem igazán vártam választ.
Nagy szükségem volt segítségre, ezért gyorsan válaszoltam: „Igen.”
Ekkor ezt mondta Jézus: „Tedd Matthew-t az én kezembe!”
„Rendben, Uram, tiéd lehet, elméje, szíve, akarata, minden a Tiéd.”
„Mondd Matthew-nak, hogy nem viselkedhet így; úgy kell döntenie, hogy jó lesz, és Jézusban fog bízni.”
„Hát nem ezt tettem eddig is?”
„De igen, csak épen durván és dühösen. Ez nem válik be. Mondd neki szeretettel.”
„Úgy érted, tilthatok szeretettel is?” – annyira zaklatott voltam, hogy vitatkoztam Istennel. „Ez nem fog sikerülni, annyira nyugtalan. Ezen már túl vagyok, észérvek itt már nem használnak. Olyan szégyen ez itt, a parkolóban! Mi van, ha valaki látja, hogy küszködök ezzel a gyermekkel?”
„Sally, bízz bennem! Én segítőd vagyok a bajban. Először is, add át nekem a szívedet!”
„Rendben, megpróbálom.” Először átadtam Istennek érzéseimet, érzelmeimet, és félelmeimet, és – igen, gondolataimat is.
Aztán így szóltam szeretettel: – Matthew, nem viselkedhetsz így. Jézusban bízva el kell döntened, hogy jó leszel, és engeded, hogy becsatoljalak az autósülésbe.
Kicsit sem csillapodott le. Kézzel-lábbal hadakozott ellenem, még mindig próbált leszállni az ülésből. „Uram, mit kellene tennem?” (Lásd: Apostolok cselekedetei 9,6). Hamar elcsüggedtem, hiszen az első erőfeszítésem semmi eredményt nem hozott.
„Mondd meg neki, hogy kiérdemelt egy verést a szófogadatlanságáért.” Az Úr higgadt volt, de határozott.
„De Uram, az nem vezet semmire! Még inkább belelovallja magát, amikor így dühöng. Sokszor megtettem már, de mindig megbántam! Különben is, mi lesz, ha valaki meglátja, hogy verem a gyerekemet? Van-e helye valaha is a verésnek, vagy mindig csak a tehetetlenségünket ismerjük el vele?”
„Nem vagyok a verés ellen, ha az helyes lelkülettel történik. Képletesen szólva: nem adtam-e néhány atyai verést Izraelnek engedetlenségéért? A büntetés motivációként hatott, hogy válasszák a jó utat, és fogadják el megmentő kegyelmemet. Ha indulat és harag nélkül – nekem átadott szívvel – fenyíted meg most a gyermeket, az teljesen más lesz, mint amikor saját elhatározásból tetted ugyanezt. Miért nem próbálod meg legalább?”
„Uram, manapság még el is vehetik az embertől a gyermekét, ha nyilvános helyen elveri!”
„Igen, Sátán verés-ellenes, hiszen az segít távol tartani a gyermeket attól, hogy őt szolgálja. De tartsd szem előtt, hogy legtöbben csak a verés rossz fajtáját ismerik, azt, amikor a felnőtt így vezeti le dühét és csalódottságát. Természetesen ez a fajta verés nem megmentő szándékú, de Sátán azt reméli, ezt a hamis képet felhasználva eltörölhet minden gyermekkori visszatartó erőt. Az emberektől való félelem meggátol-e abban, hogy bennem bízz?”
Ezekkel a gondolatokkal vívódtam, miközben próbáltam lefogni ficánkoló fiamat. Végül döntöttem, és követtem az Úr tanácsát, és amennyire tőlem telt, durvaság, vagy harag nélkül elfenekeltem a gyermeket. Aztán azt mondtam neki: – Át kell adnod önzésedet Jézusnak, és Ő megváltoztatja szívedet és érzéseidet.
Azt vártam, hogy most kitör a III. világháború, ám ehelyett Matthew felnézett rám. Mivel gyengédséget látott a szememben, lecsillapodott, és abbahagyta a rúgkapálást. Elmondtunk egy egyszerű imát.
– Most pedig hadd csatoljalak be az ülésbe!
Csendesen hagyta, hogy becsatoljam. Egy pillanat alatt megszűnt az összes ellenkezés, rúgkapálás és sírás! Hitetlenkedve néztem a fiamat. Soha nem láttam még ilyen csodálatos változást a magatartásában! Az ellenkezés szemem láttára párolgott el belőle. Aztán rám mosolygott.
Ahogy beszálltam az autóba, és elindultam hazafelé, állandóan a visszapillantó tükörbe néztem, hogy valóság-e ez a csoda. Az volt! „Ez meg hogy sikerült ilyen jól?” – tűnődtem magamban. „Akárhogy is, meg akarom ismételni!”
Egyszerűen az történt, hogy reagáltam Isten – segítséget ajánló – hangjára. Alárendeltem magam Isten gondolatának, úgy döntöttem, megteszem, amit kér, megtettem, és az Ő Lelkének befolyása alatt maradva bíztam abban, hogy Jézus elvégzi a csodát az én szívemben, és remélhetőleg fiam lelkében is. Miközben megtettem mindent, amit tudtam, ugyanakkor kértem Istent, hogy csillapítsa le fiam indulatát, tegye őt szelíddé és kedvessé. Miért hatott mégis meglepetésként, hogy Isten válaszolt imámra?
A gyermek arckifejezése elárulja a szülőnek, mit gondol magában. A gyermek talán külsőleg behódol az erőszakos kontrollnak, de ez nem nyitja ki a szívét, inkább bezárja. Sok szülő makacsnak, önzőnek vagy lázadónak bélyegzi gyermekét, és talán valóban az is, de a valóság gyakran az, hogy ennek forrása a szülők rossz gondolataiban, szavaiban vagy tetteiben keresendő. Azt aratjuk, amit vetettünk (lásd: Jób 4,8). Az aratás a magtól függ, és ha úgy döntünk, hogy Isten irányítása alá helyezzük gondolatainkat, és átadjuk Neki szívünket, akkor felszabadítjuk kezét arra, hogy értelmet adjon gyermekeinknek és isteni hatalmával megváltoztassa viselkedésüket. Ha gyermekeink azt látják, hogy mi az engedelmességet választjuk, akkor ők is bátorságot merítenek, hogy meghozzák ugyanezt a szabad akaratból való döntést. Ez a siker kulcsa. Az Isten hatalma nem helyettesíti az emberi törekvést. Mindkettő szükséges, de az isteni hatalom letaszítja a trónról az önzést, ha egyesülünk Krisztussal.
A Biblia így beszél a gondolat-pumpáról, vagyis a szívről: „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja” (Példabeszédek 17,22). Ha gondolataink jók, szívünk gyógyulást pumpál szervezetünkbe. Ha negatív gondolatoknak adunk helyet, az kiszárítja csontjainkat. A gyermekek gondolataira a szülők vannak legnagyobb hatással – akár a jóra, akár a rosszra.
Hogyan legyenek szeretetteljes gondolataim, és hogyan tanúsítsak szeretetet családom iránt, különösen, ha helyreigazításra van szükség? Ezt akkor kezdtem tanulni, amikor a lábam gipszben volt. Isten lelassult életritmusomat használta fel tökéletes lehetőségként arra, hogy értékes leckét tanítson meg velem. A fiúk a szőnyegen játszottak mellettem, miközben pihentem, lábamat egy széken nyugtatva. Hirtelen összekaptak egy játékon. Már éppen felkászálódtam volna, hogy leszidjam őket, de az Úr megállított:
„Sally, tanulmányozd természetüket!”
Éreztem, hogy az Úr meg akar tanítani velem valamit, de értelmem lázadt Isten kérése ellen. „Tanulmányozzam a természetüket? Ez nevetséges, Uram! Mit vársz tőlem? Egyetlen szó nélkül hagyjam őket veszekedni?”
„Sally, tanulmányozd természetüket!”
„Tanulmányozzam természetüket? Mi is valójában a természet, a jellem? Hát nem a gondolatok, érzelmek, és természetes reakcióink összessége? Belenéztem Matthew szemébe, és kezdtem érteni, mit vár Isten tőlem. Nem csak annyit akart, hogy állítsam le a külsőleg megnyilvánuló veszekedést, hanem azt akarta, értsem meg, miért reagálnak az adott módon. Istent nem annyira a külső magatartás érdekelte, sokkal inkább az, hogy meglássam a tágabb képet azáltal, hogy kicsit belelátok a fejükbe. Amikor ezt világosan láttam, elkezdtem elemezni őket: „Matthew nem dühös” – mondtam magamban. „Próbálja meggyőzni öccsét arról, hogy az a játék jogosan az övé. Most azzal akar játszani. Kedves, ám uralkodni akar. Andrew igen feldúlt. Fizikai erővel próbálja elvenni a játékot, de hiába rángatja, a testvére erősebb. Ilyen jelenetet már láttam korábban is. Tudja, hogy általában a bátyja győz. Ó, micsoda tekintet! Feladta, és nagyon szomorúnak tűnik. Vajon miért? Nem igazán a játék miatt, inkább azért, mert úgy gondolja, ő mindig veszít, és az élet gyötrelmes. Hagyja, hadd játsszon a bátyja, és elmegy, hogy magában őrlődjön. Szegény gyerek!”
Most tanúja voltam, miért fontos tanulmányozni természetüket. Kezdtem látni, mi mindent kell tennem. Matthew-t meg kell tanítanom kérni és adni néha, nem mindig uralkodni. Meg kell tanulnia, hogy előnyben részesítse testvérét. A vezetőnek gyakorolnia kell a szolga szerepét is, hogy ellensúlyozza erőteljes személyiségét. Rá kell vennem, hogy öccse szemszögéből is nézze az életet. A helyes gondolatok helyes reakciókhoz fognak vezetni.
Saját személyiségemből kifolyólag jobban meg tudtam érteni Andrew gondolati problémáját. Ő nem tudott olyan jó lenni, mint bátyja, és már le is mondott önmagáról. Neki nem mondhattam azt, hogy jó; fel kellett építenem benne a tudatot, hogy Isten szereti Őt, én is szeretem, Jézussal együtt nagyon jól fog tudni boldogulni, és elégedett lehet azzal, aki. Andrew-nak edződnie kell, hogy ne keseredjen el olyan hamar. Komoly korrigálásra van szüksége, hogy legyőzhesse a hazug gondolatokat, amelyeket dédelget. Az igazságnak, és Istennek valóságosabbá kell válnia számára, mint Sátán hazugságai. Meg kell tanítanom vele jobb problémamegoldó módszereket is, mint azt, hogy egyszerűen feladom. A meghátrálás helyett a kitartást kell megtanítanom vele. Matthew-nak azt kell bemutatnom, hogyan lehetne szelídebb. A fiúkkal ott rögtön beszélgettem, aztán újra eljátszattam velük az előző jelenetet, ezúttal jobb problémamegoldó módszerekkel. Ez jó kezdet volt.
Egy másik alkalommal barátnőmmel, Crystallal ültünk az asztalnál, ebéd után még egy kicsit beszélgettünk. Akkor robbant be kedves, de nagyon játékos kisfia, Jesse, és valamit játszani akart. Kiszemelt egy villát, majd miután biztos volt benne, hogy anyja észreveszi, és fogócskát akar játszani vele, felkapta az evőeszközt, és gyöngyöző kacagással elrohant a nappali irányába. – A nappali padlója nagyon csúszik! – kiáltott fel Crystal. – Biztosan elesik! Állj meg! – azon nyomban felugrott, és elszaladt a kisfiú után.
Elkapta a kacagó gyereket, ügyesen kicsavarta kezéből a villát, majd térdére fektette és az esemény által kiváltott minden ijedtségét és dühét leverte a gyermeken. – Te rosszaság! – mondta, miután talpra állította. – Nehogy meg merd tenni még egyszer! Most pedig menj játszani!
Elragadták gondolatai és érzései, és ő engedett azoknak. Mit engedett be gyermeke gondolat-pumpájába? Persze, hogy félelmet! A kicsi nem értette, miért kap szigorú büntetést. Ő csak játszott, nem érzékelte, milyen veszélyeket rejt az, amit tesz. Úgy érezte, jogtalanul büntetik. Csak képzeljük magunkat az ő helyébe! Amikor a szülő igazságtalan, dühösen leszid és megüt, akkor az szíved mélyéig megsebez, különösen azért, mert az bánik veled így, akit legjobban szeretsz, és akitől teljes mértékig függsz.
Belenéztem ennek a gyermeknek a szemébe, és láttam a reakcióját. Hátrálni kezdett, szemében félelem és zavar. Anyja félelmet adagolt gondolat-pumpájába, azt mondta neki, hogy rossz. Igazságérzete azt sugallta, igazságtalanul bántak vele. Sátán sosem mulasztja el az ilyen alkalmakat, hogy hazugságokat ültessen a gyermek gondolatvilágába. „Anyukád nem szeret téged.” A következő alkalommal, amikor anya arcán indulatot lát, a hazug gondolat megerősödik benne: „Anya nem szeret engem.” Ez nem igaz, de a gyermek csak azt tudja, hogy bántál vele korábban. A negatív énkép elmélyül és megszilárdul – mindegy, hogy a valóságon alapul-e vagy sem.
Figyeljük meg Crystal-t ugyanebben a szituációban; ám ez alkalommal úgy, hogy már megtanulta, hogyan maradjon Krisztus irányítása alatt ahelyett, hogy automatikusan, gondolkodás nélkül cselekedjen.
Amikor Jesse megragadja a villát, hogy fogócskát játsszon, anyja első reakciója még mindig a biztonságáért való aggódás, és az, hogy megóvja a kicsit önmagától. Most azonban megáll egy pillanatra, és az áldott késlekedés ezt a gondolatot szüli: „Ne fuss utána, oldd meg a helyzetet nyugodtan. Én veled vagyok!”
Lassan lépeget, és vidáman szól a gyerekhez, követve Krisztus utasítását. Arra összpontosít, hogy megértse: miért ragadta meg a villát – nem esik pánikba a veszély miatt.
– Jesse, nem biztonságos villával a kezünkben futkosni, megszúrhatod magad! Add ide anyának a villát!
Jesse még mindig játszik: „Kapj el, ha tudsz!” Ötlete majdnem bevált: tényleg felhívta magára anyja figyelmét. Játékosan reagál, amolyan gyere-ide-vedd-el arckifejezéssel.
Crystal még mindig Istenre támaszkodva kérdezi: „Mit kell most tennem?” Úgy érzi, le kell ülnie, és magához hívnia Jessé-t. A gondolat Istentől jött, de az eredmény felülmúlja az ő bölcsességét. Most egy nem-verbális üzenetet küldött: nem játszom úgy, ha kezedben van a villa. Ugyanakkor ülve kevésbé fenyegető, hiszen leereszkedett az ő szintjére. Kérése, amit udvarias, vidám hangszínnel közölt, megerősíti benne, milyen fontos ő az anyjának. Továbbra is játszani akar, de anyja most kitünteti a figyelmével, sőt, az ölébe is ülhet… hát, ezt a tuti ajánlatot nem lehet kihagyni! Odamegy anyjához, felmászik az ölébe, de a villát még mindig a kezében szorongatja. Crystal nem tesz kísérletet arra, hogy elvegye tőle, szabad akarati döntést szeretne, nem kierőszakoltat.
– Szeretnél játszani anyával? – kérdezi.
– Igen – bólint a kisfiú. – Szeretnék játszani.
– Én szeretek veled játszani! Szeretek fogócskázni is, de villával a kézben fogócskázni nagyon veszélyes. Add ide nekem a villát, adok helyette egy labdát, és azzal fogócskázunk!
A fiúcska engedelmesen odaadja a villát. Érzi, hogy ha szót fogad anyjának, szíve kívánsága teljesül. Anyja vonzóvá tette számára az engedelmességet, és ő készségesen döntött mellette. Crystal betartja ígéretét, és játszik vele. Még ha a gyermek makacskodott volna, és nem akarta volna odaadni a villát, akkor is jobb lett volna úgy megfenyíteni, akár el is fenekelni, hogy még mindig fogja a villát – semmint kicsavarni a kezéből.
Láthatod a különbséget a két nevelési mód között. Ez azt jelenti, hogy soha nem kell gyorsan reagálnunk, hogy megelőzzünk egy sérülést? Természetesen nem. Isten azért adott nekünk eszet, hogy gondolkodjunk, és Ő azt várja, hogy bölcsen használjuk azt. Különösen nagy bölcsességre van szükség azokhoz a speciális gondozást igénylő gyermekekhez, akiknek nem csak a rosszra való hajlamaikkal kell megküzdeniük, hanem hibásan működő elméjük gyakran még fizikai fogyatékossággal is párosul. Segítsünk nekik, hogy elérhessék személyiségük maximumát Jézusban! Tanítsuk, eddzük őket, és dolgozzunk velük együtt azért is, hogy meghallják Isten hangját. Isten oly módon tud velük kommunikálni, ami túlmutat emberi bölcsességünk vagy felfogóképességünk határain. Isten bizonyosan velünk lesz e különleges helyzetben. Ezek a gyermekek máris hihetetlen hátránnyal indulnak. Ezért szükségük van arra, hogy Jézusban olyan fegyelmezettséggel és önuralommal rendelkezzenek, amilyen csak lehetséges. Neveljük őket olyan szinten, amilyet fizikai és értelmi képességeik megengednek, de Krisztust ne hagyjuk ki a képből! Minden szülő legyen szilárd, következetes, szeretetteljes, és engedjenek utat a következményeknek is, hogy segítsék gyermekeiket a tanulás folyamatában. Soha ne fegyelmezzünk indulatból, haragból!
Ha még sosem rendelted alá magad Istennek, és végül megtanulod ezt, úgy érzed majd, hogy felfedezted a keresztényi élet titkát. De nemsokára rájössz, hogy egy másik lépés is szükséges: az együttműködés lépése. Az együttműködés kapcsol össze Krisztussal, erőd forrásával; ez az a tényező, ami által döntésed megvalósul, és ez ad Istentől származó erőt ahhoz, hogy döntéseidet a gyakorlatban kivitelezd.
A pénztárnál lévő polcot roskadásig megpakolták a legfinomabb rágógumival, és ami a legjobb az egészben: szabad volt a vásár, hiszen most a nagymama kényeztetett! A hároméves Andrew nem találta valami izgalmasnak a bevásárlás minden fázisát, de ez a rész különleges örömöt ígért. Korábban mindig átkutatta az egész polcot, biztos akart lenni abban, hogy a két legjobb darabot választja ki: egyet magának, egyet pedig bátyjának. Ez mindig a vásárlás része volt, amikor nagyival mentünk, és Andrew nagyon várta.
A probléma most az volt, hogy úgy határoztunk, a fiúknak igen káros a finomított cukor, ezért nem veszünk több rágógumit. Ezért ki kellett mondanom:
– Anyukám, mi eldöntöttük, hogy nem veszünk több rágót.
– Mi a baj a rágóval? – kérdezte anya.
– A cukor káros a fogaikra, és az egészségükre.
– Most az egyszer még megengeded? – könyörgött a mamám, hiszen látta, hogy Andrew-nak máris ott a kezében a rágó.
– Nem, vissza kell tennie. Sajnálom, hogy nem mondtam előre, anyukám. De ha most engedjük, akkor legközelebb sokkal nehezebb lesz.
Andrew nagyon édes volt. Küszködött, hogy szót fogadjon. Kövér kis kezét a polc fölött tartotta, könyörgő tekintettel nézett fel rám, hátha mégsem kell visszatennie.
– Mami, szeretnék egy rágót! – kérlelt kedvesen. Borzasztóan fájt nekem, de megráztam a fejem: – Nem! – Ahogy visszatette a rágót a helyére, ujjacskáját a szájába dugta, és könnyek peregtek végig az arcán. Összetört a szívem.
Matthew szólalt meg: – Nem kaphatnánk csak most az egyszer?
– Nem – vágtam rá nagyobb meggyőződéssel, mint amennyit éreztem.
Mély hallgatásba burkolózva sétáltunk vissza az autóhoz. Édesanyám nagyon szomorú volt. Nem értett egyet velünk, de dicséretre méltó, hogy mindig támogatja döntéseinket, és nem ellenkezik kívánságainkkal még akkor sem, ha szíve és esze is tiltakozik.
Miközben utaztunk, Andrew kicsúszott az üléséből, és letérdelt a padlóra éppen a mamám ülése mögött. Buzgón és fennhangon kezdett imádkozni Istenhez ebben a nagy megpróbáltatásban. – Ó, drága Jézus, rágót szeretnék! Segíts, hogy ne kívánjam a rágót! Mami azt mondja, nem kaphatok rágót, de én akarom! Ó, drága Jézus, én szót akarok fogadni maminak. De akarom a rágót is! Szót akarok fogadni! De akarom a rágót…
Így folyt a küzdelem. Andrew hüppögve imádkozott. Mindnyájan tanúi voltunk szenvedésének. Matthew is siratta a testvérét és önmagát. Édesanyám is csendben sírdogált mellettem, ahogy próbált kimaradni a történetből. Én is megtört szívvel ültem ott, könnyek patakzottak az arcomon. Nem tudtam, hogy segítsek most a fiamnak! – Andrew, édesem! – simogattam a hátát, és minden erőmmel vigasztalni próbáltam. – Most vissza kellene ülnöd az ülésedbe. Minden rendbe jön, drágám!
Visszaült a helyére, de még sokáig sírdogált. Egész este szomorú és csalódott volt. Semmi sem hozott megkönnyebbülést, csak az idő múlása.
Miért ilyen nehéz a jót tenni? Egy tapasztalatot adtam most Andrew-nak az imádságról, és az odaszánásról. Sok keresztényhez hasonlóan tudta, mi a helyes, és próbált engedelmeskedni, de egyetlen erőforrása az volt, hogy összeszorítja a fogát, és rákényszeríti vonakodó testi természetét, hogy hódoljon be döntésének. Ösztönösen tudta, hogy Isten a megoldás. Imádkozott. Én magam azonban akkor még nem tudtam, hogyan távolítja el Isten azokat az érzéseket, amelyeket nem akarunk. Ezért tehetetlen voltam: nem tudtam, miként vezessem ebben a tapasztalatban, hogy Jézus erejével válassza a jót.
Andrew dilemmája ahhoz hasonlítható, mintha egy sas csak az egyik szárnyát használná. Ezért nem tudott felülemelkedni testi természetének késztetésén, és a rágó iránti vágyán. Ha csak az alárendelés nevű szárnyat használjuk, akkor körbe-körbe repülünk. A másik szárnyat úgy hívják, hogy együttműködés, és ez létfontosságú ahhoz, hogy testi természetünk béklyójától megszabadulva szárnyaljunk. Andrew-nak Istenhez kellett kiáltania, és megtenni, amit Isten kért tőle. Ezt jelenti „Krisztusban” lenni. Ha így teszünk, Isten belép szívünkbe, és az Ő hatalmát veti be a bűn és saját énünk elleni küzdelemben úgy, hogy újjáteremti gondolatainkat, érzéseinket és vágyainkat. Isten belülről kifelé dolgozik, nem csak a mi odaszánásunkkal – amivel egyszerűen elismerjük, hogy neki van igaza – hanem akaratunkkal is együttműködve. Isten nem fog akaratunk ellenére kényszeríteni bennünket. A másik „szárny” használata nélkül nem menekülünk meg, és rájövünk, hogy nincs erőnk önmagunk megváltoztatásához.
Andrew számára ez azt jelentette volna, hogy alkalmazza ugyanazt az erőfeszítést, amit valóban kifejtett, de az is szükséges lett volna, hogy újra meg újra odaszánja magát, és átadja a vágyakat Jézusnak. Aztán, ahogy együttműködött volna a Jézus által irányított helyes gondolatokkal, amelyek a rágó utáni vágyat helyettesítik, győzelmet aratott volna. Nem a rágó volt az ellenség, hanem a gondolatok! De ezt akkor még nem értettem.
Ma a helyettesítés elvét használtam volna Andrew és az ő kívánsága esetében. Mondjuk, válasszon: örüljön egy almának, vagy egy pohár gyümölcslének, és kérje meg Istent, hogy tegyen csodát, és adjon szívébe elégedettséget (lásd: Zsidók 13,5). Ez valóságossá, megfoghatóvá tette volna a váltást Andrew számára. Ha elvont fogalomkörben mozgunk, akkor a gyerekek nehezen értik meg, milyen lelki küzdelemben veszünk részt.
Gyermekeink közül milyen sokan nőttek fel úgy, hogy őszintén próbáltak engedelmeskedni, szívből próbáltak jók lenni, és a jót tenni, de volt-e olyan tapasztalatuk, mint Andrew-nak, aki ott imádkozott az autó hátsó ülése előtti padlón, küzdött énje és testi természete ellen a győzelem vagy megkönnyebbülés mindenféle érzékelhető jele nélkül?
Annyira szomorú, hogy a fiatalok közül, akikkel beszélgetek, milyen soknak van lesújtó véleménye a kereszténységről! Többségük egyáltalán nem akar semmit sem kezdeni azzal a vallással, amit ismer. Miért? Mert Andrew küzdelme az övék is volt – meg a szüleiké – évről évre, sok időn át, egészen addig, míg le nem mondtak a vallásról, a gyülekezetről, szüleikről, sokszor még önmagukról is. Ezeknek a fiataloknak rágógumi-vágyaik voltak, de sohasem találták meg az erőt, amelynek segítségével győzhettek volna felettük. Béna vallást adtunk át nekik, és egy gyengécske isten-szerűséget, hogy azt szolgálják. Az egyik tinédzser így fakadt ki: – Ez az egész vallás-dolog lehet, hogy beválik másoknak, ám én hiába próbáltam és próbáltam és próbáltam, nekem nem ment. Biztosan bennem van a hiba. Isten nem válaszol imáimra. Apám is született vesztes, és én pont olyan vagyok, mint ő. Mindenki ezt mondja. Reménytelen eset vagyok. Éppen ezért már nem akarok kedves meg aranyos lenni. Lehet, hogy egy nap majd elkárhozom, de nem tudok mit kezdeni vele.
Van-e valami meglepő abban, hogy Sátánnak ezeket a hazug gondolatait követik, amikor nem ismerik a személyes Istent, és az erőt, ami döntéseiket át is ültetné a gyakorlatba? Nem tudják, hogyan kerüljenek kapcsolatba Istennel, és működjenek együtt Vele, hogy megkapják erejét. Gyermekeink megérdemlik azt az örökséget, hogy ismerjék a személyes Istent, és az erővel telt életet. Az, ahogyan mi, szülők cselekszünk, nagy mértékben befolyásolja majd, hogy a mennyei ország állampolgáraiként lépnek-e be a felnőttkorba, vagy a sötétség alattvalóiként.
Ha szeretnéd átalakítani gondolkodásmódodat, ennélfogva gyermekeidét is, akkor döntéseidet alá kell vetned a mindentudó Isten bölcsességének. Ha ezt teszed, akkor hatalmas átalakulást látsz majd jellemükben, és magatartásukban, mindegy, milyen életkorban vannak. Te lehetsz a kulcs, amely megnyitja a menny áldásainak kincsestárát családod számára!
Megéri az erőfeszítést? Ha csak egy dologban látsz is változást, máris azt fogod mondani: de még mennyire, hogy megéri! Mennyei Atyánk rád árasztja gondolatait, ha megengeded Neki. Ha majd ott állunk együtt a menny küszöbén, ne lepődjünk meg, ha rájövünk: saját szívünk – gondolat-pumpánk – volt az, amely átalakult, és a legnagyobb áldásokat kapta. Istené legyen a dicsőség azért, hogy megmutatja annak útját, hogyan szabadulhatunk meg a rossz gondolatok hatalma alól!
A magányos vállalás
KÜLÖNLEGES BÁTORÍTÓ ÜZENET EGYEDÜLÁLLÓ SZÜLŐKNEK
Abból a sok mindenből, amit az évek során megosztottam másokkal tanácsadásaim során, az egyedülálló szülők számára az bizonyult a leghasznosabbnak, amikor megértették, hogyan hatnak saját gondolataik gyermekeik gondolatvilágára. Ennek az az oka, hogy sok egyedülálló szülő hordoz magában neheztelést, dühöt, és bűntudatot a szituáció miatt, amelyben él. Reménykednek, és imádkoznak azért, hogy megóvják gyermekeiket a keserűségtől, vagy haragtól, de nem értik, hogy szinte biztosan nem lesz jó az eredmény, ha saját szívük – gondolat-pumpájuk – nem alakul át.
Nehéz helyzetbe kerültél ugyan, de van egy áldott lehetőséged is, amit a kétszülős háztartásokban élők nem tapasztalhatnak meg. Te határozhatod meg leginkább, mi kerül gyermeked gondolat-pumpájába: a te befolyásoddal senki sem verseng. Ha a gondolatok, amelyeket elültetsz gyermekedbe, mennyei eredetűek, akkor gondolatvilága emelkedett lesz. Azért imádkozom, hogy megtedd a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy kis kincsed felé a mennyei gondolatok tiszta folyama áradhasson.