I.II. A legnagyobb bűn

•  “Kiki az ő útára tértünk.” (És.53,6)

Egy fiatalasszony első gyermekét várta. A kisbaba szobája szépen ki volt takarítva, a padló felsúrolva. A falakon játszadozó pónikat és kutyusokat ábrázoló képek lógtak.

            Egy különös alakú bölcső is helyet kapott a szoba közepén. Lábait vékony szalaggal díszített fehér selyem függöny takarta. A bölcsőben a puha, sárga takarón két pár gyapjúcipő várta a kis gazdáját. Az egyik pár rózsaszín, a másik kék gyapjúból készült.

            Amikor a fiatalasszony megérezte az első fájdalmat - izgatott lett, hiszen a régen várt esemény végre elkezdődött. Kórházba érkezése után azonban mindjárt észrevette, hogy valami nincs rendben. Az orvos kezébe vette a kezét, mely annyira sápadt lett, hogy egészen jól látszottak a bőr alatti vérerek. Néhány pillanatig szó nélkül fogta a kezét, tekintetéből azonban kitűnt a figyelmesség és együttérzés. Végül azt mondta az asszonynak, hogy egy kis baj van, meg kell operálni. Az orvos elmondta, hogy muszáj operációhoz folyamodni, mert csak így lehet megmenteni az életét. A gyermekért már semmit sem lehetett tenni.

            Az orvos, aki különben keresztény ember volt, később elmondta, milyen lesújtó volt a fiatalasszony számára ez a hír. Szomorúságában és reménytelenségében azonnal férjét és lelkipásztorát szerette volna látni. Egyháza tanítása értelmében, el kellett végezni egy szertartást. Mivel az asszony hűséges keresztény volt, komolyan kérte a szertartás elvégzését.

            Az orvos azonnal telefonált a lelkésznek és megkérte, hogy sürgősen jöjjön be a kórházba. A vonal másik végén lévő ember azt válaszolta, hogy pillanatnyilag nagyon el van foglalva és hogy jobban megfelelne, ha másnap mehetne be a kórházba, mert akkor több ideje lesz. Hozzá tette azt is, hogy ilyen esetben akár az orvos, vagy az ápolónő is elvégezheti a gyermek körüli szertartást. Ezután letette a kagylót.

            Sokak számára a bűn nem hinni valamiben, amiben hinni kellene, vagy pedig nem hallgatni meg azt, amit igazán meg kellene hallgatni. Az ilyenek úgy vélik, hogy csupán a Tízparancsolat megszegése bűn. Azonban ha azt gondoljuk, hogy csak ez a bűn, akkor nem értettük meg jól a bűn lényegét és ezért tévesen értelmezzük a valódi veszélyt is.

Ésaiás próféta könyvének egyik versében ezt olvassuk:

• “Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk.” És.53,6

Itt arról van szó, hogy minden ember bűnös. A próféta azonban nem marad ennél a gondolatnál, hanem szemléletesen magyarázza a bűn definícióját és azt mondja: “Kiki az ő útára tértünk.”

            Íme, ez a bűn. Ez az, amikor önmagunkat tesszük első helyre, míg Isten és a többiek második helyre kerülnek. Ez az, amikor a magunk útján járunk. Hiába megyünk a helyes vagy a jó úton, ha nem vagyunk tudatában vagy egyszerűen letérünk arról az útról, melyet Isten választott számunkra.

            Az Úr Jézus szavai szerint Isten útja, vagyis a kereszténység lényege nem más, mint szeretni Istent és szeretni az embereket teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből. Ebből arra következtethetünk, hogy a bűn lényege, vagyis a kereszténységgel ellentétes elmélet nem más, mint az, ha nem szeretünk.

            Az életben ez így történik: túlságosan el vagyunk foglalva saját dolgainkkal, és ezért mások dolgait elhanyagoljuk. Mivel nem mutatjuk ki szeretetünket, bűnt követünk el. Ez az, amikor kiki a saját útján jár. Éppen ezt tette az a lelkész, aki nem ment el azonnal a kórházba, amikor a fiatalasszony kétségbeesésében hozzá fordult segítségért.

            A világ és az egyház is telve van azokkal, akik így csalják Istent és az embereket. Többségük egyáltalán nem fogja fel a téves életmód bűnös voltát. Még a magukat keresztényeknek valló emberek is olyan szorgalmasak, annyira elfoglalja őket saját igényeik kielégítése, annyira önzők, hogy mások szükségletei egyáltalán nem érdeklik őket.

            Ha egy államot ilyen gondolkodású emberek igazgatnának, végül az egész ország tönkremenne.

            Ha ilyen önző emberek állnának egy vállalat élén, ha nem törődnének társaik jólétével, akkor az ilyen vezetőség inkább terhére, mint hasznára lenne az egész közösségnek.

            Hiába rendelkezik egy egyház helyes teológiai tudással, ha hívei elhanyagolják mások szükségleteinek felmérését. Az ilyen egyház nem szolgál sem Istennek, sem az embereknek. Sokszor az evangélium hirdetéséből is egy szükséges, életet jelentő tény hiányzik: a szeretet. Az emberek ügyetlenül bánnak a fáklyával. Úgy, hogy a szeretet lángja majdnem kialszik.

            Ezt az álláspontot az efézusi gyülekezet helyzete támasztja alá. A hívők kezdetben helyesen szolgáltak az Úrnak. Krisztus lelkületének bemutatásával szeretetükben és együttérzésükben a mennyei fény volt látható.

            Sajnos, elérkezett az az idő, amikor nem törődtek többé Isten szeretetével. A szeretet helyett mást értékeltek. A hívők közé befészkelődött az önzés lelkülete. A figyelem, mely azelőtt felebarátaikat illette meg, most másra irányult. Az efézusi keresztények lassan elhanyagolták legnagyobb feladatukat – Isten szeretetének bemutatását. Többé nem törődtek Krisztus szeretetével és együttérzésével. Végül pedig elveszítették azt, ami hajdan a legnagyobb érték volt számukra.

A fáklya kialudt.

Hosszú történelme folytán a keresztény egyház ismételten elkövette tragikus bűnét. Végül a Laodiceához intézett üzenet is azt bizonyítja, hogy az utolsó egyház is ugyanabba a szörnyű hibába fog esni, mint a többiek. Abba a helyzetbe kerül, hogy legnagyobb szüksége az Isten szeretetével szerzett tapasztalat lesz. A hű tanúbizonyságnak meg kell fednie, hogy egyedüli reménye a “tűzben megpróbált arany” felkutatásában rejlik, vagyis a szeretet aranyában.

            Az utolsó egyház haladó egyház. “Gazdag vagyok és meggazdagodtam.” Az egyház eredményes, tehetséges, elegendő önmagának, mindene van, semmi sem hiányzik neki, csupán a szeretet.

“Sokak állapota, akik Isten gyermekeinek vallják magukat, éppen a laodiceai gyülekezethez intézett üzenettel van bemutatva” – írta Ellen G. White, az ihletett keresztény írónő. “Azok, akik ismerik az igazságot, nem ismerik azt úgy, ahogy tehetnék. Nem engedik meg Krisztus szeretetének, hogy eltöltse szívüket és életüket.”

Ma az egyháznak iskolázott, nagy szónoki tehetséggel rendelkező lelkészei vannak, akik eredményesen tudják hirdetni az igazságot és a bátorító hit üzenetét.

            Egyházunk tehetséges adminisztrációs dolgozókkal rendelkezik, akiknek tudása és értéke semmivel sem kisebb a legtekintélyesebb vállalatok vezetőinek tudásánál. Nagyon jó, hogy így van. Kétségkívül, szükség van erre. De válaszoljatok csak a következő kérdésre: hol vannak egyházunkban a szeretet képességével megáldott személyek?

            Hol vannak azok az emberek, akik ki tudják elégíteni a kétségbeesett férfiak és nők lelki szükségleteit? Hol vannak azok, akik aggódnak felebarátaikért? Akik megértik őket? Hol vannak azok, akiknek van idejük mások számára? Akik együtt tudnak érezni a szenvedőkkel, akik segíteni tudnak rajtuk?

            Egy harlemi fiú az utcasarkon összetalálkozott a lelkésszel, aki már sokszor beszélt neki Isten nagy szeretetéről. Mivel ez alkalommal is ezt mondta neki, a fiú így válaszolt: “Szinte már rosszul vagyok, amikor az emberek a szeretetről beszélnek. Szeretnék egy kézzel és lábbal rendelkező szeretetet látni.”

            Van-e az egyházban valaki, aki segíteni tudna ezen a fiún? Hol vannak azok a szakértők, akik Isten szeretetét Jézushoz hasonlóan tettekké tudják változtatni? Azok a szavak, melyeket az eldurvult halász és az iskolázatlan utcalány is megért. Hol vannak azok az emberek, akik arckifejezésükkel és hangjukkal készek hirdetni Isten szeretetét? Vajon hol vannak a szeretet szakemberei? A romlásba rohanó emberiség már régóta várja az emberi szükségletek színpadán való, kései megjelenésüket.

            A világnak semmire sincs olyan sürgősen szüksége, mint olyan emberekre, akik készek egymásnak bemutatni a Megváltó szeretetét. Az egész menny sóvárogva várja azokat, akik önzetlen szeretettel fogják hirdetni a kereszténység életadó erejét.

            Isten a szeretet. Hát te mi vagy?