4.rész

I.Papi szolgálatra elhívva

A szemináriumban eltöltött évek alatt vallásos felfogásom bizonyos érési folyamaton ment át, amelynek végeredményeként kialakult bennem egy látásmód, amellyel Krisztushoz való kapcsolatomat és papi szolgálatomat minősíthetem.

            Szükséges erről becsületesen képet adnom, hogy helyesen lehessen érteni papi, prédikátori szolgálatomról való véleményemet. Ennek ismeretében lehet azután minősíteni feleségem Bigfordék vallása iránti érdeklődésével szembeni ellenérzésemet.

            Például: Határozott vélemény alakult ki bennem a Biblia szerepével, jelentőségével kapcsolatban. Régen, csak egy érdekes imakönyvként tekintettem, azonban lassanként felismertem, hogy annál többnek kell lennie. Eljött az idő, amikor nekem is ebből kellett prédikálni és tanítani. Ahhoz, hogy ezt megtehessem, egy egészen alapvető kérdést kellett megválaszolnom. A kérdésre adott válaszom hitemre és szolgálatomra nézve messze ható következményekkel járt. “A Biblia valóban Istentől adott kinyilatkoztatás?” – kérdeztem magamtól. Ha nem az, akkor nem érdemes időt és erőt fordítani kutatására. Akkor tanulmányaimat a történelem és az irodalom tárgykörére kell összpontosítanom. Ha azonban Isten kinyilatkoztatása, akkor világos volt feladatom. Ezekkel a gondolatokkal foglalkozva kezdtem el a Biblia tanulmányozását. Amikor az Ótestamentumi történeteket olvastam, megláttam: Isten hogyan állt mindig népe oldalára, s a történelmet hogyan irányította a messiási korszakban. Elkezdtem Isten hangját meghallani, üzenetét megérteni, felfogni. Növekedett bennem az a meggyőződés, hogy a Biblia nemcsak olyan emberek írásgyűjteménye, akik a szentség bizonyos fokát elérték, hanem Isten Önmagát nyilatkoztatta ki a bibliai történetek eseményeiben. A Biblia sorai Istentől megáldott férfiak által íródtak, akik maguk is részt vettek a leírt eseményekben, részesei voltak a történéseknek. Egy lelkésznek tekintéllyel kell prédikálni és tanítani. Ennek a tekintélynek bizalomraméltó forrásból kell jönnie, különben senki sem ismeri el hitelesnek. Ez a tekintély nem nyugodhat csupán személyes tapasztalaton, hanem egy szilárd, megbízható alapra kell épülnie. Ez a szilárd alap Isten írott szava, a Szentírás.

A második kérdés az volt, hogy: Honnan jön a Biblia üzenete? Ezt olvashatjuk a Bibliában:

• “A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a fedésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.” Tim.II.3,16.

Máshol ez van megírva:

• “Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” Pt.II.1,21.

Tanulmányaim által arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Biblia igazán Isten szavát tárja elénk, Tőle inspirált, és ebből következően egy csalatkozhatatlan üzenetet hirdet. A bibliai íróknak a Szentlélek nem szó szerint diktálta a tartalmat. Alapvető igazságokat közvetített nekik, akik az ő egyéni stílusukban adták közre ezt az üzenetet.

            Aki a Bibliát olvassa, annak tudnia kell, hogy az abban leírt események és azok értelmezése valósághűek. Az írott Ige a tulajdonképpeni élő “Igazsággal”, Jézus Krisztussal hoz kapcsolatba. Az ember az ő tökéletlen értelmével és pökhendi lelkületével “magas lóról” kezelve a kérdést, nem tudja megérteni a Biblia mélységes üzeneteit, nem tudja a leírt szavakban fellelni Isten igazságait, mondanivalóját. Nem önmagát kell az Ige fölé helyezni, hanem az Igét önmaga fölé. Engednie kell, hogy az Ige szóljon hozzá. Csak ilyen lelkülettel tud a lelkész az Igéből prédikálni, és csak így tapasztalhatják meg hallgatói is életük és jellemük átalakulását.

            A Bibliában sok minden értelmetlennek tűnhet, azonban ez nem csorbítja igazságtartalmát. Az igazság nem a mi megértésünktől függ. A Biblia ígéretet tartalmaz a megértés lehetőségére nézve is. Nemcsak az igazságot nyilatkoztatja ki, hanem “minden igazságra elvezérel”. (Jn.14,18-26. 16,13.) Aki Istennel hitben közösségben él, aki Megváltójával szoros kapcsolatban áll, az az isteni kijelentés ismeretében egyre inkább növekedni fog. Ennek következményeként élete mindinkább összhangba kerül a kinyilatkoztatott isteni akarattal, azzal, amit a Bibliából tanul.

A szemináriumban történő kiképzésem alatt a megigazulásról szóló tanítás teológiai és gyakorlati jelentőségét is meg kellett értenem. Tanulmányaim során egy elég liberális (szabadelvű) magyarázatot ismertem meg a megigazulás tanáról. Tartalmazta az univerzalizmus és humanizmus elemeit úgy, hogy az embereknek semmit sem kell már mondani, csupán egy lelki újjászületés által kell nekik Istennel megbékélni, miután Isten már tényleges, történelmi engesztelési aktussal megbékélt velük a golgotai kereszten. Csak erről kellett nekik ismeretet nyerniük, és máris megbékéltek Istennel.

            Még most is hallom a pszichológiai professzoromat, amint mondja: a lelkipásztor a bűn problémájával szemben nem tud többet tenni, mint az embert megtanítani, hogy az Isten szereti őt, és elfogadja őt olyannak, amilyen. Ismételten megkérdeztem:

• Mi van a kiengesztelődésre való felhívással?

Nem adott feleletet.

• Mi van az evangélium életet átalakító erejével? Mi van az újjászületéssel?

Nem kaptam választ. Véleménye szerint nem szükséges odaadás által személyesen kiengesztelődni és megbékélni Istennel Krisztus által, hiszen máris a kereszten történt megváltás tényével, és az oltár szentségeivel bírunk, melyek így bennünket üdvösségben részesítenek. Ilyen egyvágányú felfogás azonban sohasem vezet bennünket életünk és jellemünk átformálásához!

            Krisztus nem azért halt meg a kereszten, hogy megtanuljunk bűneinkkel együtt élni. Meghalt azért, hogy le tudjuk azokat győzni! Amikor az Úr a házasságtörő asszonynak megbocsátotta bűneit, és ismét felemelte őt, akkor bizonyára sokkal tovább ment, minthogy úgy fogadja el, amilyen volt. Miután bűneinek megbocsátásáról biztosította, hazaküldte őt azzal a figyelmeztetéssel, hogy ne vétkezzen többé. Csak az a bűnös tudja legyőzni a bűnt, aki megváltatott, és részese lett a megbocsátásának, mert Krisztus semmi lehetetlent nem ígér. Ha valamit kíván tőlünk, akkor kegyelmet és erőt is ad annak megcselekvéséhez. Ez a hit általi megigazulás és megszentelődés! És ez a “hit által”, nem csupán egy értelemből fakadó meggyőződés, igaznak tartása valaminek, hanem az Isten akaratának való teljes alárendelés készsége. A hit általi megigazulás és megszentelődés szétválaszthatatlanul összetartoznak a keresztényi tapasztalattal. Engesztelés nélkül az ember nem tapasztalhatja meg az igazi, valóságos üdvösséget, és megszentelődés nélkül nem jut a növekedéshez és a lelki érettségre.

            Minél inkább felismertem ezt, annál intenzívebben foglalkoztam a megszentelődéssel, mint tannal, és a hívők életében való tapasztalatok fontosságával. A keresztyén élete többet jelent mint csupán megigazítást. Azon túl megy. Bizonyos, hogy Isten senkit sem tud a bűn hatalmától és átkától megszabadítani, ha nem vette igénybe előbb Istennek a Jézus Krisztus általi megigazítási cselekedetét.

• “Isten azt is elrendelte, hogy azok az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek.” Rm.8,29.

A szeminárium évei alatt nem volt könnyű a megszentelődés tanával és annak gyakorlati tapasztalatában eligazodni. A teológiai vitáknál a mérleg egyoldalúan a megigazítás értelmezésére esett, anélkül, hogy valóságos utalás történt volna a megszentelődésre. Az egyetemi hallgatók életmódja ezt az egyoldalúságot láthatóan tükrözte. Azok a kevesek, akik hitték, hogy a kereszténynek azt is komolyan kell vennie, amit bennük akar Isten tenni, amellett, amit értük cselekedett, annak el kellett viselnie, hogy synergistának vagy pietistának nevezték. (Synergizmus az a gondolatvezetés, mely szerint Isten és az ember együtt végzi a megszentelődést. A pietizmus, hamisan értelmezve, a keresztényi életet mint a parancsolatok és tilalmak szomorú listájának követését tünteti fel.) A szeminárium hallgatósága mind a kettőt a törvénytől fogva tartottak kísérletének tartja, amely arra irányul, hogy saját erőfeszítései által érje el a szentséget a törekvő hívő.

            Nagyon könnyű elfelejteni, hogy amit Isten bennünk akar cselekedni, azt Lelke által ténylegesen érettünk meg is teszi. Nem tudtam megérteni, miért nem lehet ezt éppen úgy elfogadni, mint a hit általi megigazulást, vagy miért nem akarják ezt elfogadni. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a megszentelődésben való hiányos növekedés veszélyt rejt magában a keresztényi növekedést illetően, mert az üdvösség elveszítését jelenti. A keresztényi életben nem lehet megállás, nyugalmi állapot. Ami nem növekszik, az elhal. Az emberi test, amely nem jut el az érettség állapotába, az sohasem tapasztalja meg a beteljesedett, tökéletes életet. Az értelem, mely nem fejlődik, nem tud helyesen, illetve teljesen működni. A test életéhez hasonló módon, ha a hit növekedése hiányzik, az igazság gyümölcseit nem tudja létrehozni. A kereszténység több kell hogy legyen, mint csupán elméletek és tanok gyűjteménye. A kereszténység egy életforma!

            Önmagunkat Jézus Krisztusra hitben rábízni annyit jelent, hogy minden egyéni kísérletet feladni, amely az igazságosság elnyerésére irányul, és alkalmat kell adni Néki, hogy megigazítson bennünket. Ez azt jelenti, hogy el kell hagyni minden olyirányú fáradozást, hogy kegyességet szerezzünk önmagunktól. Egyszerűen el kell fogadni azt, amit Jézus Krisztus kínál fel nekünk. Teljes értelmünket átadjuk Néki úgy, hogy azt tehet vele, amit jónak tart. Jézus Krisztus lesz az Úr életünkben! Azonban ez azt jelenti-e, hogy a kereszténység semmi jót nem hoz létre valakinek az életében? Bizonyára nem. Ez azt jelenti, hogy miután önmagát teljesen kiszolgáltatta valaki Krisztusnak, életét teljesen az Ő várakozásainak megfelelően próbálja élni. Úgy, hogy a “cselekedetek” az igazi hit eredményei lesznek! Az evangéliumi üzenet értelme és célja, férfiak és nők Istenhez való megtérése, aki azután a bűn feletti győzelmes életet kínálja fel nekik – isteni segítség által elérhetően. Amikor Krisztus először találkozik egy emberrel, az önként aláveti magát Neki. Azonban ezután a naponkénti alárendelés következik – az egész életen keresztül.

Amikor a lelkész az odaadás és megtérés szükségességét felismeri, prédikációit ezekre a gondolatokra, célokra irányítja.

(Folytatása következik)