Igen, lehetsz olyan szülő, amilyennek Isten tervezett téged

2014.05.08 17:40

Szülőként élni a Szentlélek által

 

Sally Hohnberger

Tim és Julie Canuteson

 

Ajánlás

 

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki kétségbeesetten gondolt arra, hogy már sosem lesz olyan szülő, amilyennek Isten tervezte őt, és csüggedten feltartotta a kezét, hogy megadja magát.

Bárkinek ajánlom, aki ránézett egy másik szülő csemetéjére, és megfogadta, hogy nem követi el ugyanazokat a hibákat.

Minden szülőnek ajánlom, aki már felnevelte gyermekeit, aki most végzi ezt a feladatot, és aki a jövőben válik majd szülővé – és imádkozom, hogy komolyan véve ezen alapelveket, Isten hatalma által csodálatos átalakulást tapasztaljanak meg saját szívükben, majd gyermekeik szívében is.

 

 

Tartalom

 

Bevezetés

1. Felvállalni a feladatot
2. A Mária alapelv
3. A dolgok nyitja nálam van
4. Isten hangja
5. Felfelé a hegyen
6. Benyomni a féket
7. Hogyan fejleszthetem akaratomat?
8. A gondolat-pumpa
9. Tükrözi-e napirended az értékrendedet?
10. Gondolatok, érzelmek és érzések
11. Az anyaság örömei

 

 

Bevezetés

 

E könyv gondolata eredetileg akkor született meg, amikor többen kifejezték, mekkora szükség van egy gyermekneveléssel foglalkozó könyvre, amely lépésről lépésre vezeti őket a tanulás folyamatában. Azt javasolták, írjak egy ilyen könyvet, közben mit sem tudtak arról, milyen nehezemre esik megalkotni egy négy oldalas cikket is! Hihetetlenül hosszú ideig küszködöm még azzal is. Hajlamos vagyok ugyanis, hogy túl terjengősen fogalmazzak, és sok időm, erőm és energiám rámegy arra, hogy újra átnézzem, és lerövidítsem. Egy könyv megírása tehát nem csak monumentális, de lehetetlen feladatnak tűnt számomra! Így hát egy ideig figyelmen kívül hagytam a kérést. Az emberi természet megnyilvánulásának könyveltem el, hogy csupán azért, mert Jim felesége vagyok, az emberek tőlem is azt várják, hogy könyvet írjak. De tudtam, hogy beszélgetnem kell erről Istennel. Ugyanakkor nagyon reméltem, hogy nem a könyvírás feladatát kapom válaszként!

Az Úrhoz fordultam hát, és megkérdeztem tőle: „Mi az akaratod ebben a dologban? Akarod, hogy könyvet írjak? Megpróbálom, de csak akkor, ha megbizonyosodom afelől, hogy ez a felhívás tőled ered! Tudom, hogy felruházol erővel erre a feladatra, még ha nekem egyáltalán nincs is rá hajlandóságom. Adnál nekem valami választ, ami megerősít abban, mi a te akaratod?”

Ekkor Isten késztetését éreztem szívemben: „Sally, azt akarom, hogy megírd  a könyvet.”

„De Uram! Hát ki vagyok én? Az biztos, hogy szeretek segíteni az embereknek, de ez mindig nagyon személyes dolog. Kialakítottál egy ajándékot bennem, hogy el tudjam érni a gyermekeket, a fiatalokat, és valóságossá tudjam tenni számukra lényedet. De Uram, hogyan tudnám én ezt könyvbe foglalni?”

„Sally, te sikeresen felneveltél két finom lelkű fiatalembert, akik követik Jézust, mint Urukat – és mégis megkérdőjelezed, alkalmas vagy-e a feladatra? Miközben a fiaidat nevelted, az ő oktatásukat és jellemfejlődésüket tetted a legelső és legfontosabb helyre. Fogtad a kezemet, és én irányítottam lépteidet. Ez a siker titka mindenki számára! Igen, követtél el hibákat, de együttműködtél velem, hogy kijavíthasd azokat. Sokaknak segítettél meglátni, mi a szülői feladat lényege – és mi nem az. Megoszthatod velük tapasztalataidat. Mondd el az embereknek, hogyan segítettelek át az életben minden akadályon. Mondd el nekik, szeretnék segíteni gyermekeik nevelésében, és az otthon vezetésében is. Saját élettörténeteden keresztül tedd gyakorlativá számukra a vallást, és a velem való közösséget!”

Nos, megkíséreltem. Nem én vagyok a követendő példa! Az egyetlen példakép: Jézus Krisztus. A következő oldalakon – Krisztus kezét fogva – megpróbáltam gyakorlati módon bemutatni, hogy hogyan vezet és irányít bennünket az Ő jelenléte. A gyermeknevelés csodálatos kötelesség, amit Nélküle lehetetlen teljesíteni. A valódi szülői feladat az, hogy úgy kapcsolódjunk össze gyermekeink szívével, hogy összekössük őket Krisztus gondolatvilágával, s így erejük legyen az egyébként lehetetlen feladathoz: emberi gyengeségük ellenére megélni a keresztényi életet.

A könyv, amelyet a kezedben tartasz, egy négy részesre tervezett sorozat első kötete. Ez a könyv abból a célból született, hogy összekapcsoljon téged a nagyon is személyes Istennel, s így erőt kapj ahhoz, hogy olyan szülővé válj, amilyen lenni szeretnél.

A közeljövőben három további könyvet tervezek, amelyek nagyon gyakorlati módon mutatják be a szülői lét sok oldalát. Ezek közül az első drága kincseinkről, a csecsemőkről szól, a második még alakítható gyermekeinkről, a harmadik a majdnem felnőtt tinédzserekről. Mindegyik gyakorlati módon tárgyalja, hogyan nyerjük meg őket, és vezessük Krisztushoz. A Krisztussal való mély tapasztalatok, amelyeket ezek a könyvek bemutatnak, kulcsot adnak minden olvasó kezébe, hogy sikereket érjenek el, bármilyen korú is gyermekük.

Imádságom az, hogy mindnyájan szenteljük oda életünket Istennek, így olyan eszközök lehessünk az Ő kezében, akik gyermekeiket úgy nevelik, hogy azok hatalmas módon szolgáljanak egy hatalmas Istent!

 

 

1. fejezet

 

Felvállalni a feladatot

 

„… hasonlóvá leszünk hozzá” (1Jn 3,2).

 

Az otthonra, ahol felnőttem, mostohaapám elmebetegsége és félelmetes dühkitörései nyomták rá kitörölhetetlenül bélyegüket. Anyám főként félelemből maradt vele, és nem volt szokatlan, ha a rendőrség próbálta rendezni az otthoni szituációt. A nehéz körülmények ellenére nem ismertem a depressziót, míg hitvalló keresztény nem lettem, és két kisgyermek édesanyja. Mint fiatal keresztény anyának magasztos elképzeléseim és magasröptű céljaim voltak, ám a valóság messze alulmúlta vágyaimat és terveimet.

Éppen letettem kisbabámat, Andrew-t egy nappali szunyókálásra, és telefonon beszélgettem egy barátommal, amikor észrevettem, hogy a kétéves Matthew kutyaeledelt szór szét az ebédlő padlóján. Elnézést kérve letettem a telefont, és csípőre tett kézzel azonnal felelősségre vontam a kis bajkeverőt. A tekintetemből egyértelműen láthatta, mennyire neheztelek rá. És ha ez nem volt elég, hát a testbeszédem – a mély sóhaj, és a hangszínem – igen határozottan bizonyította haragomat.

– Matthew, azonnal szedd fel a kutyaeledelt! – parancsoltam. Matthew rám se nézett, újra csak játszani kezdett azzal a néhány szem étellel, ami még a kutyatálban maradt. – Matthew, most rögtön szedd fel a kutyaeledelt!

Semmi válasz. Az agyam gyorsan forgott, ahogy gondolkodtam, mit is tegyek. Efézus 6:1 jutott eszembe: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek”. Matthew-nak egyszerűen engedelmeskednie kell nekem, mert Jézus ezt akarja. Eszembe jutott az is, hogyan parancsolt Ábrahám az ő háza népének. „Ez van” – mondtam magamban. „Biztosan túl engedékeny vagyok! Ha határozottabb lennék, mint Ábrahám, akkor a kétéves fiam szót fogadna nekem.” Akkor még nem értettem, hogy Sátán is felhasználhat igeverseket arra, hogy rossz ösvényre csábítson bennünket – ahogy azt megpróbálta magával Jézussal is. Közben Matthew továbbra is ott matatott a kutyatálban, mit sem törődve parancsaimmal.

Makacsul kitartott, még a harmadik, negyedik, ötödik felszólításom után is, pedig mindegyik után meg is legyintettem. Ugyanazokkal a mozdulatokkal – már csak egy-egy maréknyi kutyaeledelt szórt szét, de hát ezt is akaratom ellenére. Egyre dühösebb és dühösebb lettem, hangom igencsak emelkedett, miközben mindent megpróbáltam, hogy engedelmességre bírjam. Semmi sem vezetett eredményre. Teljesen kétségbeestem, és a síró kisfiút magára hagytam a hálószobájában. Szégyelltem, hogy nem sikerült szófogadásra bírnom, de még inkább szégyelltem, hogy elvesztettem az önuralmamat.

Nem értettem, miért nem működik fegyelmezési módszerem. Vajon nem dorgáltam és feddtem, használtam a pálcát, ahogy a Biblia mondja? De hol marad akkor az engedelmesség?

Akkor még nem tudtam, de saját logikámat követtem – azt tettem, ami „jónak látszott a szemem előtt” – a Szentírás szóhasználatával. Akartam, hogy Krisztus vezessen, de azt tettem, amihez nekem volt kedvem. Ennek eredményeképpen Sátán uralta az életemet! Vagy az egyik, vagy a másik Úr irányít bennünket, és magatartásom egyértelműen a gonoszt tükrözte.

Én a problémát Matthew-ban láttam, nem önmagamban. Az emberek már az Édenkert óta másokat okolnak saját kudarcaikért. Néha egyenesen Istent hibáztatjuk! Te is megtetted már ezt? Én igen. Megpróbáltam Isten Igéje szerint élni, de kudarcra voltam ítélve, hiszen saját erőmből próbálkoztam.

„Jaj, Uram, mit tettem? Most hogy hozzam helyre?” Könnyek csorogtak végig az arcomon, és a bűntudat mardosta lelkemet. Néztem a kezemet, és lelki szemeim előtt megjelent, hogyan paskolom el teljesen értelmetlenül Matthew-t. Annyira szégyelltem magam, hogy ráültem a kezemre, mintha azzal, hogy nem látom, az emléket is ki tudnám törölni. Kezdtem ráérezni, milyen könnyen átváltozhat a fegyelmezés kegyetlenséggé. Ez már nagyon közel járt ahhoz, és iszonyúan megrettentem! „Kegyelmezz, Uram!” – imádkoztam. Fülemet kihegyeztem, hátha válasz érkezik a mennyből, de nem igazán vártam, hogy meg is érkezik. Nem mertem újra az előző lelkület uralma alá kerülni.

Aztán egy tiszta gondolat merült fel elmémben: „A fegyelmezésből kihagytad a legfontosabb elemet.”

Ez Isten hangja – a lelkiismeretemen keresztül szól, de annyira méltatlannak éreztem magam, hogy Vele kommunikáljak! „Hogy mit tettem?” – kérdeztem, és újra füleltem, bár nem tudtam, mit várhatok. Ez az élmény túlságosan új volt ahhoz, hogy a képzeletem játéka legyen, és túl gyakorlati ahhoz, hogy álomnak véljem.

„Sally, a fegyelmezésből kihagytad a szeretetet. A szigorúságot szeretettel kell kiegyensúlyoznod, de nem csak a te szereteteddel, hanem az enyémmel. Engedd, hogy én irányítsam lépteidet, hogy együtt tudjuk munkálkodni gyermeked szívének megnyeréséért. Igazi, szívből jövő engedelmességet nem kaphatsz pusztán hangos szavakkal és dühös kifakadásokkal… bármilyen kitartóan próbálkozol, és bármennyire is neked van igazad. Ezzel a módszerrel behívhatod az démonokat, de ki nem űzheted azokat. Bármennyit verheted, azzal nem fogod megváltoztatni szívét, csak ha az én isteni szeretetemmel szereted, és ha ezt ő is tudja.”

„Uram, én nagyon elrontottam már a nevelést! Jól akarom tenni, de annyira kikészültem, hogy kész vagyok feladni. Talán másvalaki jobban fel tudná őket nevelni.”

„Sally, nekem nincs szükségem senki másra, hogy felnevelje a te gyermekeidet. Csak rád van szükségem! Szeretném, ha megtanulnád, hogyan járj, és beszélgess velem a gyermeknevelés során! Én megtanítalak téged. Csak arra van szükséged, hogy kezed ki ne vedd az enyémből, és füled hallgasson tanácsaimra. Ha az én útmutatásomat követed, úgy járhatsz velem, ahogyan Énók járt. Szeretnéd?”

„Hát persze, hogy szeretném. De hogyan engesztelhetném ki Matthew-t a durvaságomért? Tud még engem valaha is szeretni? Annyira dühös voltam vele,  és már látom, nem is az ő hibája volt az egész. Én voltam a problémás, nem ő.”

„Én vagyok a te segítőd a nyomorúság idején. Nem hagylak el, és el nem távozom tőled. Ha most rögtön odamész Matthew-hoz, és elmondod neki, mennyire sajnálod a történteket, veled leszek, és segítek, hogy elérhesd, amire vágysz.”

Érzéseim rögtön kétségek közé taszítottak. „Vajon tényleg Isten szól hozzám a gondolataimban?” – tűnődtem. Szerettem volna engedelmeskedni Isten útmutatásainak, de ez azt jelentette, hogy fel kell adnom saját érzelmeimet, érzéseimet. Szörnyű nehéz volt ezt megtenni. De hittem, hogy Isten szól hozzám, ezért elszántam magam a cselekvésre. Félénken indultam Matthew szobája felé.

Csaknem elhagyott minden bátorságom, amikor beléptem a szobájába, és láttam, hogy rohanvást bújik be a legtávolabbi sarokba. Felkaptam és magamhoz öleltem, de ő ficánkolt a karomban, és le akart szállni. Éreztem, hogy az én drága kisfiam fél tőlem! Leültem egy székre, és elmondtam neki, mennyire sajnálom, amit tettem.

– Soha többé nem foglak így megverni. Ígérem! – mondtam neki, és valamiféle csodás átváltozásra vártam. Azt gondoltam, gyors és könnyű megoldás születik, hiszen Isten vezet; így hát sokkolóan hatott rám, amint félelme haragra váltott, és ütni kezdte csöppnyi ökleivel a mellkasomat. A bűntudat és a gyámoltalanság még inkább elborított, hiszen éreztem, hogy megérdemlem ezt a megtorlást.

„Uram, semmi remény hozzám! Sosem fog megbocsátani!” Kiáltottam fel magamban kétségbeesetten. Figyeltem, de nem jött hang a magasból, ami konkrétan megmondta volna, mit tegyek. Új gondolatok sem jöttek, csak a meggyőződés, hogy követnem kell Istentől vezetett szívemet. Újra könyörögtem Matthew-nak, és kértem, bocsásson meg nekem. Biztosítottam őt arról, hogy szeretem, és ez alkalommal találkozott a tekintetünk. Öklei lelassultak, majd megálltak. Kis elméjét kezdte vezetni Isten, hogy újra szeressen és bízzon. Megéreztem. Szemem előtt olvadt meg jeges tartózkodása és párolgott el a düh és a harag. Csodás pillanat volt.

Szinte fel sem eszméltem, karjaival máris a nyakamat ölelte. Szemei – és ami a legfontosabb: a szíve is tele volt fentről jövő szeretettel. A fiam megbocsátott nekem! Most újra sírtam, ám ez alkalommal örömkönnyeket! Isten szólt hozzám, amikor a legkevésbé sem voltam arra méltó, és egyszerűen megmondta, mit tegyek! Én megtettem, és működött! Ez a gondolat olyannyira új volt számomra, hogy alig tudtam felfogni. „Miért nem kértem már az Ő bölcsességét a kezdet kezdetén?” – tettem fel magamnak a kérdést.

Néhány perc alatt lecsitultak az indulatok, és azt a késztetést kaptam Istentől, hogy folytassam, amit elkezdtem, és vigyem is végig. Visszakísértem Matthew-t az ebédlőbe, és rámutattam a kutya táljára. Ekkor nem tettem csípőre a kezem, nem parancsoltam, nem is dühöngtem. Még csak meg sem szólaltam. Csak mutattam, mit tegyen. Matthew mosolygott, és szorgalmasan felszedte az összes kutyaeledelt, és visszatette a tálba. Shilo, Bretagne spánielünk ott kocogott mellette, és ő is segített, bár amit ő felszedett, az nem került vissza a tálba!

Ez volt az egyik kezdeti élményem szívem valódi odaszenteléséről, amikor emlékezetes bepillantást kaptam abba, milyen az, ha igazán, készségesen engedelmeskedem; és értékes látást arról, milyen lehetne gyermekem, ha ő és én készséges hozzáállást tanúsítanánk, és Isten vezetni tudna bennünket. Annyit tettem, hogy megkérdeztem Istent, mitévő legyek, figyeltem, és aztán követtem, amit mondott, még ha az ellenkezett is érzelmeim árjával. Nevelési problémáim megoldása nem lehet ilyen egyszerű. Vagy mégis?

A következő néhány nap során sok megválaszolatlan kérdés kavargott agyamban. Vajon Isten nekem is meg tudja adni azt a bölcsességet, amit Salamonnak adott, hogy megfelelően ítéljem meg gyermekeim rossz viselkedését? Küszködtem, hogy egyensúlyba hozzam az igazság és kegyelem fogalmait. Sajnos úgy tűnik, hamar elfelejtettem ezt az új tapasztalatot, és már megint magam akartam boldogulni – vagyis azt próbáltam tenni, amit Isten szerint tennem kellett – csak nélküle. Megint kudarcot vallottam abban, hogy szívből jövő engedelmességre bírjam a fiaimat. „Miért nem sikerül?” – panaszkodtam magamban keserűen, amikor ismét csak a kudarccal szembesültem. „Bizonyára nem vagyok elég következetes, vagy nem imádkozom eleget. Szigorúság. Igen, ez az! Biztosan nem vagyok elég szigorú.” És akkor újra utat engedtem az indulatnak és haragnak, miközben rendre utasítottam a fiúkat – bár arra vigyáztam, hogy soha-soha többé ne veszítsem el az önuralmamat, mint korábban.

Azért viselkedtem úgy, ahogy viselkedtem, mert nem tudtam, mi mást tehettem volna. De nem működött. A módszereim nem hozták meg a várt eredményt, de hogy semmit se tegyek, és a gyermekeim úgy nőjenek fel, mint a gyomok a kertben, az viszont egyenesen bűnténynek tűnt a szememben! Nem tudtam, mitévő legyek, és ilyen módon utáltam anyának lenni!

Felhívtam legjobb barátnőmet, és lelki segítőmet, Edithet. Bár nagyon szégyelltem, vallomást tettem neki: – Nagyon aggódom magam miatt. Isten bizonyára gyűlöl engem. Annyira méltatlan vagyok a keresztény névre! Edith, én utálom a gyerekeimet!! Hogyan taníthatom bárkinek, hogy legyen olyan, mint Jézus, ha én magam sem tudom, hogyan kell Őt tükrözni? – Ó, Sally! Dehogyis utálod te a gyermekeidet! Csak elkeseredtél! A gyerekek nem mindig szófogadóak, ez is az élet része! Túl sokat vársz el magadtól!

– Nem, Edith! – próbáltam tovább magyarázni. – Valami itt nagyon nem stimmel! A szívemben utálat van a gyerekeim iránt, ez nem csak elkeseredés. Mit tegyek most?

– Figyelj ide, Sally! A nevelés kemény munka, és te igazán nagyszerűen végzed! A te fiaid viselkednek legjobban a gyülekezetben.

Becsületére legyen mondva, megpróbált bátorítani, felemelni, de figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy valóban bajban vagyok – nem annyira azért, mert problémáim vannak a gyermekeimmel, hanem mert nem vagyok kapcsolatban Istennel.

Nagyon kétségbeestem. „Nem érti, milyen komoly ez a dolog” – keseregtem magamban. „Azt hiszem, nem jól magyarázom. Isten azt mondja, a harag az valójában gyilkosság. Reméltem, hogy ha valaki, hát Edith tud nekem segíteni. De megpróbálok beszélni Anne-nel. Hátha ő megért.”

– Sally! – szólt Anne, amikor felhívtam. – Mi a gond? Jól vagy? Nem cseng valami vidáman a hangod.

– Anne, egyáltalán nem vagyok jól. Figyelj! Tudom, szörnyen hangzik, de utálom a gyermekeimet! Nem, nem viccelek! Nagyon is komolyan beszélek. Mit kellene tennem?

– Ó, Sally! Nem utálod a gyermekeidet – próbálta enyhíteni a dolgot. – Te szereted a fiaidat! Különben is, az én gyerekeimre is te vigyázol, meg mindenki máséra! És mindegyiket szereted, hiszen Jézust ismerteted meg velük, ami nagyon jó… és tanítod őket imádkozni. Dehogy utálod a gyerekeket!

– De igen, Anne! Nagyon bánt ez engem, és megoldásokat kell találnom. Ez így nem mehet tovább. Úgy próbáltam nevelni a gyermekeimet, hogy jók legyenek, és kövessék Istent. Nagyon csüggedt vagyok, mert nem vagyok képes rá. Egyszerűen nem megy!

Anne próbált segíteni, de ő sem értett, ami megint csak arról győzött meg, hogy tehetetlen egy szülő vagyok; hiszen senki más nem érez így a gyermekei iránt.

Azon az estén, mire Jim hazajött, már felkészültem, hogy vacsora közben megbeszélem vele a problémámat. Ő mindig társam volt a bajban. „Olyan remekül megtalálja a megoldásokat, tudom, meg fogja mondani, mit tegyek” – vigasztaltam magam.

– Jim, én úgy el vagyok keseredve! – kezdtem, de máris a sírás határán álltam. – Próbálok jó anya lenni, és szófogadásra tanítani a gyermekeket, de egyszerűen nem sikerül.

– Mi a gond? – motyogta idegesen.

– Hát az, hogy nem tudtam szófogadásra bírni Mattehw-t – siránkoztam, és röviden ecseteltem a kutyaeledel históriát.

Együttérzésre és megértésre vágytam, de Jim arca csak csalódottságot tükrözött.

– Sally! Matthew csak két éves. Csak rajta! Tanítsd meg az engedelmességre! Te vagy a nagyobb és az erősebb, sikerülni fog! Ez a beszélgetés egyszerűen nevetséges!

Kiborultam, és nagyon fájt a szívem. Úgy tűnt, senki sem érti, milyen súlyosnak látom ezt a problémát. Jim sem tudott segíteni nekem. Nem érzékelte, milyen válságban vagyok.

Lesétáltam az úton egészen a tóig. Miközben szemem szinte itta magába a békés táj szépségét, gondolataim sebesen száguldoztak. Kétségbeesetten beszéltem Istenhez: „Uram, ez komoly helyzet. A barátaim nem értenek! Azt mondják, jó vagyok, de közben én tudom, hogy nem. A férjem úgy véli, nevetséges vagyok, mert egy egyszerű szituációban nem tudom engedelmességre bírni a fiunkat. Nem tudja, hogy itt két órán keresztül viaskodott egymással kettőnk akarata. Nem tudom, mitévő legyek. Erőm a végére jár, és nem érdemlem meg, hogy hozzád jöjjek. De senki más nem fog meghallgatni. Más anyáknak nincsenek ilyen gondjaik. Én vagyok az egyetlen.” Tele voltam önsajnálattal.

Aztán Isten világosan szólt hozzám, mint korábban. Nem hallható hangon, hanem gondolati benyomások által üzent: olyan ötleteket, amelyekről tudtam, hogy nem tőlem erednek, s amelyek szívem legmélyebb szükségleteire jelentettek gyógyírt. „Sally, én szeretlek téged. Jöjj hozzám problémáiddal és nehézségeiddel! Nem tudsz változni, ha nem jössz hozzám. Isteni hatalmamra van szükséged, hogy újjáteremtselek. Nem csak segíteni akarok neked, hanem meg akarlak változtatni belülről, majd bölcsességemmel irányítani lépéseidet. Az édesanyáknak különleges helyük van a szívemben, és mindig kész vagyok segíteni nekik gyermekeik nevelésében. Emlékszel az igeversre, amit kívülről tanultál a héten?”

Gyorsan eszembe jutott: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50,15).

Ó, milyen nagy szükségem volt arra, hogy megszabaduljak a rossz nevelési módszerektől, attól, hogy utat engedjek az indulatnak és a haragnak, az önkényes hatalomgyakorlásnak, a rideg és zsarnoki viselkedésnek. „Nagy bajban vagyok, Uram!” – vallottam be. „Megint gödörbe estem, ami egyre mélyebb és egyre reménytelenebb, ahányszor csak belezuhanok.”

Nem az volt a bajom, hogy nem hittem, amit Isten mondott nekem. A gond az volt, hogy gyakran megismételt kudarcaim már nem engedtek bízni abban, hogy képes vagyok valóban megtenni, amit Isten tanácsol. „Boldog vagyok, hogy hajlandó vagy segíteni nekem” – folytattam. „Bár megérteném, hogyan bírjam rá gyermekeimet a szívből jövő engedelmességre, de most sokkal inkább aggaszt az a tény, hogy gyűlöletet érzek a gyermekeim iránt. Mit tegyek?”

„Add nekem azokat a gyűlölködő érzéseket! Azért buksz el olyan gyakran, mert nem tudod úgy uralni indulataidat és érzéseidet, ahogy akarod. De van egy jó hírem, Sally: én meg tudom ezt tenni érted! Ha átadod nekem rossz gondolataidat vagy érzéseidet, én megtisztítom azokat, és makulátlanul adom vissza neked.”

 

Gondolataim vadul kergették egymást. Vajon lehetséges ez? „Uram, hogyan tudok átadni neked valamit, ami – mint az érzéseim sokasága – megfoghatatlan?”

„Választhatsz, kinek szolgálsz. Emlékszel az igeversre, amit 1Pt 5:7-ben olvastál: ’Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok’? Erre hívlak most téged. Sally, olyan ez, mint amikor egy követ dobsz a tóba. Akkor a kő már nincs a kezedben, igaz? Ha gyűlölködő érzéseidet nekem adod, hogy megszüntessem azokat, akkor azok nálam maradnak, amíg vissza nem veszed. Próbáld meg!”

„Rendben, Uram, itt vannak a gyűlölködő érzéseim. Én nem tudom azokat megváltoztatni, de hiszem, hogy te képes vagy rá. A te erődre tekintek, és nem az én gyengeségemre. Rád vetem azokat.” Vártam, vizsgálgattam a szívemet, de úgy tűnt, semmi sem változik. „Miért érzem még mindig ugyanazt, Uram? Hát nem sikerült odaadnom?”

„De igen, ideadtad. Az érzések még egy ideig benned maradhatnak azután is, hogy úgy döntöttél, feladod azokat. Ezért van az, hogy az üdvösség a hit munkája. A hitben megtett lépés nem látható, de hisszük, hogy megtörtént. A hit nem látás vagy érzés; hanem azt jelenti, hogy elhiszed, amit Igém mond az érzések ellenére és azokon túl, amelyek el akarnak árasztani téged. Sally, viselkedj úgy, mintha a gyűlölet érzése már megszűnt volna. A hit: cselekedet is, igaz? Emlékezz, amikor először jöttél hozzám! Megvallottad bűneidet, ám nem érezted, hogy megbocsátást kaptál! 1János 1,9-hez irányítottalak, és elmondtam, ne érzéseid alapján ítélj, hanem annak alapján, amit Igém mond. És amikor így tettél, akkor kaptad meg a megbocsátás tapasztalatát és megízlelted békességemet. Így volt?”

„Így bizony. A bánat és a bűntudat érzete még egy ideig ott sajgott bennem. Talán így lesz ez most is” – érveltem. „Hadd gondolkozzak csak, mennyi ideig is tartott, hogy ezek eltűnjenek?”

„Ne, ne állíts fel ilyen sémát, hogy az alapján ítélj. Ez nem mindig van így. Tudod, csodálatos módon el tudom venni a rossz érzéseidet, de ez történhet azonnal, vagy akár lassan. Bennem kell bíznod, nem egy módszerben! Én tudom, mire van leginkább szükséged, és az a te dolgod, hogy ápold a bizalmat bennem, akár hosszú, akár rövid ideig maradnak meg az érzések benned. Engedd, hogy Szentlelkem munkálkodjék benned, ahelyett, hogy azt várnád, egyengesse utadat. Add át nekem rossz gondolataidat és érzéseidet! Ha visszatérnek, add át újra, és ismételd ezt a folyamatot addig, míg teljesen meg nem szűnnek! Ha bennem élsz, nem kell többé ezeknek az érzéseknek az uralma alatt lenned. Maradj bennem, amíg szabadulásod teljes nem lesz.”   

„Honnan fogom tudni, hogy teljes lett?”

„Tudni fogod, én közlöm veled.”

„Rendben, átadom neked a gyűlöletet.” Elképzeltem magamban, hogyan dobom be a követ a tóba, és azt mondtam magamban: nincs már bennem, Jézusnál van!

„Most mit kell tennem?”

„Sally, észrevetted már, hogy amikor valaki kiköltözik egy házból, az üresen marad, és nemsokára a társadalom leggonoszabb elemei foglalják el a megüresedett ingatlant, és rettenetesen tönkreteszik azt? Ugyanez történik az emberi elmével is. Nem szabad üresen hagynod azt a helyet, ahol azok az érzések lakoztak. A helyettesítés alapelve az, hogy nem szabad a házat üresen hagyni, mert a démonok bejönnek és velük lesz tele. Töltsd be ellentétes előjelű gondolatokkal és érzésekkel! Melyek ezek?”

Isten jó tanár, mindig arra bátorít, találjam meg az ok-okozati összefüggéseket. Gondolkodtam hát a kérdésen egy percig, majd ezt válaszoltam: „Nos, a gyűlölet ellentéte a szeretet.”

„Jól érvelsz, Sally. Gondolj jó dolgokra engedetlen fiaddal kapcsolatban!”

„Hát…persze, …de…” – tépelődtem magamban. „Én nem tudok ilyesmire gondolni. Sok mindenre tudok, ami nem valami tetszetős, de semmi jóra! Én igazán próbálkozom, Uram, de mintha beragadtam volna egy keréknyomba.”

„Sally, ez a bűn szorítása rajtad. Ha újra meg újra felemlegeted gyermekeid hibáit, azok a hibák egyre nagyobbak lesznek, és beragadsz egy gondolatkörbe. De ami még fontosabb: ez a szokás elválaszt téged tőlem, hiszen hamarosan már csak a negatív dolgok tűnnek valóságosnak számodra. A kivezető út az, hogy engedelmeskedj nekem, bízz az én erőmben, és törekedj arra, hogy akaratomat cselekedd. Akár a sas, keresztül kell törnöd a sötét felhőkön, és hinned kell abban, hogy a túloldalon süt a nap. Most azt szeretném, ha jó dolgokat gondolnál a fiadról. Jószívű kisfiú, igaz?”

„Ó, igen, ez az egyik legnagyszerűbb tulajdonsága. Elfeledkeztem erről a sok zavaros gondolat és érzés közepette.” Hirtelen, mint egy gátszakadás, ömleni kezdtek a pozitív gondolatok! „Igen figyelmes, sok szeretetteljes öleléssel halmoz el, igazi boldogság a közelében lenni. Elbűvölő a mosolya, nevetése ragályos.”

Így kezdődött. Úgy éreztem magam, mint a szolga, aki megtölti a korsókat vízzel a kánai menyegzőn, és várja, hogy Jézus borrá változtassa azt. Bár lehetetlennek tűnt, de egy viszonylag rövid idő alatt a gondolataim – Isten kegyelmétől vezérelve – átáramlottak érzéseimbe, és a szívemből valódi szeretet bugyborékolt gyermekeim felé, ami mindenki számára egyértelmű volt. Tudtam, hogy Isten tett csodát bennem. A gyűlölet legyőzetett, és a szeretet diadalmaskodott! Dicsőség legyen Istennek! A vizet a legédesebb szőlőlévé változtatta, és kedvesen átformálta gondolataimat, érzelmeimet és érzéseimet. Családom felismerte és boldogan fogadta a belőlem áradó örömöt, szeretetet, és lelkesedést, ami ismét fénnyel töltötte be otthonunkat.

Jézusban élve megtanultam, hogy újra szerethetem a fiamat! Jézusban élve a fiam megtanulta, hogyan bocsásson meg nekem. Micsoda öröm! Tudtam, hogy Isten kimunkálta a szabadítást bennem! Krisztusban élve képes lettem arra, hogy önző énem késztetése ellenében más irányba menjek.

Ha visszagondolok erre a tapasztalatra, kezdem érteni, miért nem ismertem a depressziót, amíg nem lettem hitvalló keresztény, aki az isteni alapelvek szerint próbál élni. Amíg csak névleges keresztényként hajóztam az életen át, Sátán békén hagyott. Nem jelentettem fenyegetést számára. Ám amikor úgy döntöttem, hogy Krisztus követője leszek, és próbáltam aszerint élni, amit Isten Igéjében olvastam, rögtön szembekerültem Sátánnal, ahogy a Szentírás is mondja: „Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai … ellen” (Ef 6,12).  

A gyermeknevelésben ott követtem el a hibát, hogy kizárólag emberi akaraterő és logika alapján próbáltam engedelmeskedni Istennek, az Istennel való közvetlen kapcsolat és tőle származó erő nélkül, ami egyengethette volna utamat. Nem ismertem fel, hogy nem a gyermekem akarata volt az egyedüli erő, amellyel harcoltam. Sátán könnyedén meghiúsította erőfeszítéseimet azzal, hogy gyermekemet engedetlenségre késztette, és ezzel megnyomta bennem azokat a gombokat, amik felkavarták indulataimat  és gáncsoskodóvá, dühössé tettek.

Van sok szülő, akiknek sosem volt őszinte kapcsolata Istennel, mégis arra kérik gyermekeiket, „legyenek jók”, és a Jézussal való élő közösség nélkül harcolnak Sátán ellen. Gyermekeink hogyan tudnának Krisztus nélkül harcolni az erők és hatalmasságok ellen? Sehogy! Arra kérjük őket, tegyék meg a lehetetlent, majd lázadónak és engedetlennek bélyegezzük őket, amikor elbuknak. Milyen ostobák vagyunk, amikor egyedül, Isten ereje nélkül küldjük a Sátán elleni harcba gyermekeinket!

A feladat felvállalása először azt jelenti: felvállalom a Krisztussal való kapcsolatot. Ez azt jelenti, átadom neki egész lényemet: a jót, a rosszat, a csúnyát is. Engedem, hogy szerető, szabadító karjával átöleljen. Megtanulok bízni Istenben, és nem félek többé a változásoktól, amit végbevisz bennem.

A feladat felvállalása azt is jelenti, hogy megteszem a saját részemet, amit Isten nem tud megtenni helyettem. Az én részem keresni Istent, és alárendelnem magam az Ő akaratának. Minden energiámat latba vetni azért, hogy az Ő kezét fogva járjak. Ó, milyen félelmetes vállalkozás ez, amikor szembemegyünk saját önző gondolatainkkal, érzelmeinkkel és érzéseinkkel! De milyen örömteli vállalkozássá nemesül, amikor megtapasztaljuk Krisztus csodálatos átalakítását ezen a szinten!

A feladat felvállalása azt is jelenti, bevallom, hogy saját nevelési módszerem nem működik, ezért Krisztustól várom az új megközelítést, az új szívet, az új magatartási módot, hogy eredményesen elvezessem gyermekemet arra, hogy együttműködjön Krisztussal és vállalja a vele való közösséget. Szülőnek és gyermeknek egyaránt Krisztusra van szüksége azért, hogy változni tudjon.

A feladat felvállalása azzal az őszinte vággyal kezdődik, hogy a dolgok más irányt vegyenek. Bizonyára bennünk van ez az Istentől jövő vágyakozás, különben sosem nyitottuk volna ki ezt a könyvet. Azt kívánom, bár tudnék gyakorlati információkat adni.  Szeretném nagyon alaposan megvizsgálni a nevelés tárgykörét,  éspedig a nagy, átfogó képet; valamint szólni az alapszintű, hétköznapi harcainkról, hiszen az élet problémái miatt gyakran igen könnyen elfeledkezünk végső célunkról.

Sokat fogom emlegetni e könyvben akaratunk ellenőrzését, hiszen nem remélhetjük, hogy gyermekünk akaratával megfelelően tudunk bánni, ha nem tanultunk meg bánni sajátunkkal.

E könyvben rendszerbe szedett információkat fognak találni olvasóim, gyermeknevelési „módszert” azonban nem. Minden gyermek egyedi személyiség, és egy „módszer”, ami egyiküknél beválik, talán nem jelent tökéletes megoldást egy másik esetében. Ha azonban megtanulunk Istenre támaszkodni, hogy Ő irányítsa a fegyelmezés és nevelés folyamatát, akkor eredményesek leszünk.

Krisztusban siker koronázza majd erőfeszítéseinket, tekintet nélkül arra, milyen nehéz a helyzet! Isten azt szeretné, hogy igényeljük magunknak az Ő erejét, így engedelmeskedjünk Neki, és szolgáljuk Őt emberi természetünk, érzéseink, indulataink, önző gondolataink ellenére, amelyek ellenkező irányba húznának bennünket.

Az Ő kegyelme elég nekünk. Rád is vár! Jöjj velem, és fedezd fel te is a szülői feladat élettel teljes, vadonatúj útját!

 

A magányos vállalás

KÜLÖNLEGES BÁTORÍTÓ ÜZENET EGYEDÜLÁLLÓ SZÜLŐKNEK

 

Gyakran felmerül a kérdés: alkalmazhatók-e ezek az alapelvek egyedülálló szülők esetében?

A válasz egy határozott „igen”, és „nem”. Talán legtöbb esetben a legmegfelelőbb válasz az, hogy „attól függ”. Ugyanúgy az egyéntől függ, mint a kétszülős otthonokban. A gyermek sorsa – addig legalábbis, amíg elég idős nem lesz ahhoz, hogy másoktól függetlenül is kapcsolatot tudjon kialakítani Istennel – nagyrészt a szülő kezében van, aki vagy hajlandó, vagy nem hajlandó arra, hogy meghaljon az énnek, így segítve a gyermekét abban, hogy megértse, hogyan jöjjön Istenhez. Amennyiben az egyedülálló szülő olyan mélyen vágyik erre a tapasztalatra, hogy előre helyezi ezt értékrendjében, akkor legalább olyan jó munkát tud végezni – ha nem jobbat – mint a legtöbb házaspár. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű feladattal néz szembe. Kétségtelen, hogy sokkal nehezebb egy egyedülálló szülőnek megtenni a saját részét Istentől kapott feladatában, egyszerűen azért, mert nincs segítsége, nincs „váltótársa”.

Hogy felülírja ezt a hátrányt, Isten különleges ígéretet tartogat számotokra. Azt ígéri, hogy atyja lesz az árváknak (lásd: Zsoltárok 68,6). Jézus kész betölteni a hiányzó házastárs szerepét, legyen az akár férj, akár feleség. Ha igénybe veszed ezt az ajándékot, nem veszíthetsz. Keményen kell majd dolgoznod, és érzékenyen figyelni Istenre minden pillanatban, de az Ő gondoskodásából eredő bizonyosság örömöt és békességet hoz majd. Ahhoz, hogy Isten vezetni tudjon, fel kell adnod függetlenségedet, de ez tesz majd eredményessé az örökkévaló dolgokban. Az öröm felül fogja múlni az út nehézségeit. Isten sokkal valóságosabb lesz számodra élethelyzeteidben, mint a tanítványok számára volt, akik pedig személyesen jártak vele itt a földön. Isten felajánlja neked ezt a szoros közösséget.

Az emberek, akikkel életutadon találkoztál, talán kihasználtak, sebeket okoztak, vagy hűtlenek lettek. Isten azonban ragaszkodó, hűséges és gondoskodó marad. Adj magadnak időt, amit Vele töltesz, légy sebezhető irányában, így majd megtanulsz úgy bízni benne, mint senki másban, mert Ő méltó a bizalomra.

A nagy kihívás számodra, egyedülálló szülő számára: az idő. Időt kell találnod, hogy odaszánhasd magad Istennek, ami szinte lehetetlennek tűnhet a kenyérkereset, a rengeteg házimunka, a gyerekek szükségletei és a velük kapcsolatos tevékenységek közepette. Mégis, semmi egyéb tennivaló nem jár annyi haszonnal az otthonodban, mint ha időt találsz arra, hogy átadd magad Istennek, következésképpen pedig gyermekedet is.

Mivel sokkal több feladat hárul rád, ez azt követeli meg tőled, hogy legyen napirended, ezzel a későbbiekben részletesen foglalkozunk majd. Ez azt jelenti, hogy értékrendedben első kell, hogy legyen az Istennel szerzett tapasztalat, s ezért más dolgokat fel kell áldozni. Én arra jöttem rá, mindegy, milyen elfoglalt vagyok, hogyha valamit nagyon akarok, találni fogok rá időt.