Ott hagytak - meghalni

Ott hagytak –meghalni

Csípős, friss őszi nap volt Kanadában, amikor kiléptem lakásom ajtaján, és becsusszantam fehér Mercédeszem kormánykereke mögé. Amíg a motor felbőgve életre kelt, vártam, hogy betöltsön a siker borzongató érzése, de csak egy olyan csontig hatoló fáradtságot éreztem, amely már a depresszió határát súrolta. Valószínűleg kimerültség, gondoltam, ahogy elhajtottam Torontó város sziluettje mellett anélkül, hogy figyelemre méltattam volna.  34 évesen közeljártam ahhoz, hogy megszerezzem az első milliómat, de a sikert soha nem adják ingyen. Az utóbbi két évben napi 18 órát dolgoztam heti hét nap. Mit számított, hogy feláldoztam alvást, pihenést és tisztességes étkezést, hogy elérjem céljaim? Fiatal voltam és egészséges. Ki tudja, talán korán nyugdíjba vonulok egy nap, és bepótolom az alvást egy klubfotelben egy egzotikus tengerparton. De most még tartanom kellett a lendületet. Legalább a mai nap ígért egynéhány pihentető órát. Minthogy Hálaadás Napja volt Kanadában, vendégségbe voltam hivatalos egyik munkatársam, Anita otthonába. Mikor megérkeztem, az asztal már roskadozott az ételektől, és a házi készítésű ételek elfogyasztása után leültem a kanapéra, hogy elbeszélgessek Anita édesanyjával. 

Sajnos, a beszélgetés nem tartott sokáig. Elaludtam egy mondat kellős közepén, és egy idő múlva zavartan ébredtem. Hát nem ilyen első benyomást akartam kelteni! S ami még rosszabb, egy kiütés keletkezett a nyakamon, ami rettenetesen viszketett. Útban hazafelé megálltam az East York-i Általános Kórháznál.  "Reggelre rendbe jön" - mondta az orvos és krémet és Tylenolt adott. Otthon ágyba bújtam, és kimerült álomba zuhantam.  A hálószobámat fekete és szürke árnyak borították, amikor éjjel égető fájdalommal a nyakamban felébredtem. Elbotorkáltam a fürdőszobába, és megláttam, hogy a kiütés egy centis hólyagokká fejlődött. A világom - minden előzetes figyelmeztetés nélkül - kibillent egyensúlyából. Reszketve ébredtem fel a hideg, köves padlón, felfelé a mosdókagyló aljára nézve. Elájultam! 

Még ebben az elterült helyzetemben is szédülési hullámok öntöttek el. A mosdókagylóba kapaszkodva felhúztam magam és lábra álltam. De mielőtt egy lépést tehettem volna, megint minden elsötétült. Amikor visszanyertem az eszméletemet, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Visszamásztam az ágyba.  Biztos voltam abban, hogy lehetetlen ennyire rosszul lenni és életben maradni, ezért ügyetlenül tollat és papírt kerestem az éjjeliszekrényen. Félelemtől remegő kézzel megírtam a végrendeletem. 

Meghaltam, hogy éljek

Elég hihetetlen módon, mikor az első fénysugarak bekukucskáltak az ablakon, még mindig lélegeztem. Összeszedtem annyi erőt, hogy felhívjam Anitát, és segítséget kérjek - és elájultam telefonálás közben. Ahogy autóval a Torontói Általános Kórház sürgősségi osztályára vitt, az autóút minden zökkenőjénél üvöltöttem a fájdalomtól. 

"Övsömöre van," - magyarázta az orvos - "a legrosszabb eset, amit valaha is láttam. Felvesszük a kórházba."  Az övsömört, magyarázta, ugyanaz a vírus okozza, mint a bárányhimlőt. Ha valakinek gyermekkori bárányhimlője volt, a vírus megtelepedhet az ideggyökerek mellett. Évek múltán, ha a személy immunrendszere károsodik, kiütésekben és hólyagokban kitör, az idegeket is érintve. Az állapotra nincs gyógymód, és csak tünetileg lehet kezelni. A szövődmények között lehet súlyos hegesedés, hallás- és látásvesztés, bakteriális bőrfertőzések, arcbénulás, izomgyengeség és hosszantartó idegfájdalom, amelyet még egy enyhe szellő is kiválthat.  Irgalmasan egy hatalmas fájdalomcsillapító injekciót adott. 

Nem maradt küzdelem 

Másnap reggel egy steril szobában ébredtem a kórház nyolcadik emeletén, a bőröm úgy égett, mintha valaki benzinbe mártott volna, és gyufával meggyújtott volna. Úgy éreztem, teljesen elégek. Összeszedve minden erőm a szörnyű fájdalom ellenére, araszolgatva eljutottam a fürdőszobához és elborzadva bámultam a tükörképemet a tükörben. Fejem, arcom, nyakam és hátam jobb oldalát körülbelül két centiméter átmérőjű hólyagok borították. Nem volt emberi arcom. A gyomrom összerándult a látványtól és visszavánszorogtam az ágyhoz.  Megérkezett az orvosom és elképedve nézett rám. "A hólyagok olyan gyorsan terjednek, hogy szó szerint figyelhetem, ahogy nőnek" - mondta. "A szervezete nem küzd." 

Másnap reggel az övsömör mellett tetőtől talpig bárányhimlős lettem. Szigorúan elkülönítettek. Aznap este a lázam felszökött 42 fokra - ami elég forró ahhoz, hogy agyamból maradandóan "rántottát csináljon". 

Napokon át egyre csak romlott az állapotom. Idegvégződéseim annyira begyulladtak, hogy ha egy hajszál átsodródott a bőrömön, attól áramütésszerű tűzhullámok fodrozódtak végig a testemen. A jobb fülemen felrobbantak a hólyagok, lefelé terjedve, míg el nem ért a vállamig. Arcom olyan ráncos lett, mint egy öregemberé és az ápolónők azt hitték, Anita apja vagyok. 75 évesnek látszottam. A hét végére állapotomat kritikusnak minősítették. 

Utolsó reményem 

Az életben bátor, magabiztos voltam, aki vállalja a kockázatot. De most, amikor a halállal kellett szembenéznem, meg voltam rémülve. Fogalmam sem volt, mi várhat rám a másik oldalon. Mohamedánnak neveltek Londonban, Angliában, és úgy tudtam, Allah nem olyan isten, aki gyógyít.  Az egyetlen reményem az orvostudomány volt. 

Végül már olyan közel jártam a halálhoz, hogy az orvosok nem tudták, hogy hallom őket, amikor vizsgáltak. "Az immunrendszere egyszerűen nem működik" - mondta az egyik.  "Haldoklik" - erősítette meg a másik. "Az immunrendszerét bizonyára az AIDS tette tönkre."  Nincs AIDS-em! Kiáltani akartam, de nem tudtam megformálni a szavakat. És akkor eljutott a tudatomig. Azt mondta, haldoklom! Az orvosok csendesen beszéltek Anitával. "Pár órán belül halott lesz" - mondták. "Ha valami csoda révén életben marad, valószínűleg vak lesz a jobb szemére, süket a jobb fülére, bénult a jobb oldalára és súlyos agykárosodása lehet a magas láztól."  Aztán elmentek. 

Otthagytak meghalni! 

Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló ember, aki már harmadszor merül alá. Összeszedve erőmet, elsuttogtam egy imát. "Isten, ha valóságos vagy, ne hagyj meghalni!"

Az ő jelenlétében 

Az éjszaka legsötétebb órájában felébredtem és egy férfit láttam az ágyam lábánál. Fénysugarak áradtak belőle, ami lehetővé tette, hogy lássam a körvonalát. Arcát nem láttam, az túlságosan ragyogó volt. Nem kellett, hogy bárki is mondja nekem, tudtam, hogy Jézus az.  A Korán említi Jézust; a mohamedánok hiszik, hogy létezett, nem mint Isten fia, hanem mint egy jó ember és egy próféta. Tudtam, hogy ez itt nem Mohamed, tudtam, hogy nem Allah, Jézus volt a szobámban. Félelem nem volt, csak békesség. 

"Miért jönnél el egy mohamedánhoz, amikor mindenki más itt hagyott meghalni?" - tűnődtem.  Szavak nélkül szólt hozzám. "Én vagyok a keresztények Istene. Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákób Istene."  Ez volt minden, amit mondott. Nem említette a betegségemet. Nem említette közelgő halálomat. Amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen eltűnt.  Másnap reggel ugyanaz a két orvos jött, hogy megvizsgáljon. "Megállt a hólyagok növekedése!"  "Nem tudjuk, mi történt, de az övsömör vírus engedett."  A rákövetkező nap, még mindig fájdalmakkal és hólyagokkal borítva kiengedtek a kórházból egy bőröndnyi gyógyszerrel. "Ne menjen el hazulról!" - figyelmeztetett az orvos. "Hónapokba telik, mire elmúlnak a hólyagok, és amikor elmúlnak, fehér borfoltok és hegesedések maradnak vissza. A fájdalom évekig tarthat." 

Kilépve az épületből, a reggeli napon úgy néztem ki, mint egy leprás és az Elefántember keresztezése. Amikor az emberek megláttak, átmentek az utca másik oldalára. Azonban az elmém nem a bőrömön járt; a gondolataim Jézuson jártak. Afelől nem volt kétségem, hogy Jézus jelenléte a szobámban megállította az övsömör vírust. Bárki is legyen Jézus, megértettem, hogy az ő jelenlétében csodák történtek. 

Ez a tény egy emésztő kérdést hagyott bennem: Jézus Isten Fia, ahogy a keresztények állítják, vagy csak egy próféta, ahogy nekem tanították?  Otthon, aznap este, a gyógyszerek ellenére a fájdalom és a viszketés olyan erős volt, hogy majdnem le kellett kötnöm a kezemet. Ennek ellenére nyugtalan álomba merültem, és Jézusról gondolkodtam. 

Élni tanultam 

Másnap reggel, 1987. október 23-án korán ébredtem és bekapcsoltam a televíziót. A csatornákat váltogatva ledermedtem, amikor a következő szavakat láttam a képernyőn: Jézus Isten Fia? 

Feszülten figyeltem, ahogy két férfi az egész műsort ennek a témának megvitatásával töltötte - minden kérdésemet megválaszolták. Mielőtt véget ért volna a műsor, az egyik férfi bevezette a televíziónézőket egy imába. Testem lángolt a fájdalomtól, de letérdeltem a nappali padlójára. Könnyek patakzottak az arcomon, ahogy elismételtem az imát és behívtam Jézust a szívembe.  Azonnal mohó szellemi éhség támadt bensőmben. Még többet kellett tudnom Jézusról. Orvosom utasításai ellenére másnap elmentem és vettem egy Bibliát. Először Máté, Márk, Lukács és János könyvét olvastam el. Még mindig kiéhezetten, elkezdtem a Teremtés Könyvét olvasni, és végigolvastam a Bibliát álmatlan éjszakáimon. 

Eközben Anita hozott nekem könyveket és az Evangéliumot magyarázó tanító kazettákat. Faltam őket, miközben tovább tanulmányoztam Isten Igéjét. Ahogy elkezdett nőni bennem a hit megértése, előhalásztam egy képet arról, hogyan is néztem ki az övsömör előtt. Imádkoztam és kértem Istent, hogy cselekedje azt, hogy megint úgy nézzek ki.  Nem tudtam, hogy Anita már elimádkozta ugyanazt az imát, de ő azt kérte Istentől, hogy egy kevés hegesedés maradjon a mellkasomon. "Különben soha senki nem fogja elhinni, hogy ez megtörtént veled" - mondta nekem később. 

 Jézus, a Gyógyítóm 

Egy héttel azután, hogy elbocsátottak a kórházból, arra ébredtem, hogy a párnám tele volt hólyaggal. Biztos lekarmoltam álmomban, gondoltam. Kimásztam az ágyból és beálltam a zuhany alá. Ami a párnámon kezdődött, a zuhany alatt ért véget: minden egyes hólyag leesett a testemről!  Ahelyett, hogy fehér foltok és hegesedett szövet borított volna, bőröm egyszerűen piros volt és nyers. Lassan begyógyult, visszatérve az övsömör előtti állapotomra. Amikor ez megtörtént, nemcsak emberi kinézetem volt, hanem pontosan úgy néztem ki, mint mielőtt megbetegedtem, kivéve azokat a hegesedéseket, amelyeket még mindig viselek a mellkasomon. 

Az orvos egyetlen szörnyű előrejelzése sem vált valóra. Látásom 20/20 volt. Hallásom normális volt, beszédem ép és nem szenvedtem agykárosodást.  Gyógyulásom csodálatos, gyors és teljes volt. Sohasem szenvedtem hosszadalmas fájdalomtól, vagy másmilyen szövődménytől. Nemcsak hogy enyém volt a legrosszabb övsömör eset, amivel valaha is felvettek valakit a Torontói Általános Kórházba, hanem enyém volt a legcsodálatosabb gyógyulás is.  Jézus, a keresztények Istene, megjelent egy haldokló mohamedán kórházi szobájában és meggyógyított engem. De nem ez volt a legnagyszerűbb csoda, amit végrehajtott. Az az átalakulás, ami a szívemben történt, még drámaibb volt, mint az, amely a testemben történt. 

A Nagy Helycsere 

Azon a napon, amikor újra dolgozni kezdtem, a reggeli hideg felhőket formált a leheletemből, ahogy kiléptem a lakásomból. Belélegeztem a friss eső és a hulló levelek illatát. Léptem ruganyos volt és oly örömteli, hogy kedvem leltem a reggel szépségében, örvendeztem, ahogy a szellő gyengéden arcomhoz ért. Más ember voltam. Becsusszantam a Mercédeszem kormánykereke mögé és tudtam, hogy teljes elképzelésem a sikerről megváltozott. Szívem égető vágya az volt, hogy megismerjem Jézust, hogy közösségben legyek Vele és szolgáljam őt.  Jézus által és nem a mohamedánok istene által csodálatos módon meggyógyultam, és örökké hálás leszek. Allah félelmet nevel mindazokba, akik szolgálják őt. Ő nem kínál szeretetet, nem ad kegyelmet. Nincs szó a szeretetre vagy a kegyelemre a Koránban. Nem léteznek. Tulajdonképpen az egyetlen út a mennybe az, hogy meghalj Allahért. 

Ugyanakkor a Biblia azt mondja, az iga gyönyörűséges és a teher könnyű azoknak, akik Jézust szolgálják. Félelem helyett ő hitet kínál. Gyűlölet helyett szeretetet, törvénykezés helyett megbocsátást kínál. Kapcsolatot kínál vallás helyett. Jézus szenvedett az emberiségért; ő meghalt értünk.  Amikor behívtam Jézust a szívembe, ő megelevenítette lelkemet életének leheletével. Elvette minden bánatomat és elhordozta fájdalmaimat. Lemosta bűnömet és megtisztított a kereszten kiontott vérével. Újjáteremtett engem. 

Ezért ma már nem dolgozom abban az üzletben, amely milliókat hozhatott volna nekem. Ehelyett, mint Jézus, Atyám dolgában tevékenykedem. Járom a világot és megosztom a jó hírt, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy elküldte Jézust, hogy meggyógyítson egy haldokló mohamedánt. Azt akarom, hogy az emberek mindenhol megtudják, hogy amit értem megtett, megteszi bárkiért. 

Azt akarom, hogy tudják, hogy a csodák mára szólnak. 

De a legeslegnagyobb csoda - az örökkévalóságra szól