Dolgozzanak-e az édesanyák?

Az alábbi cikket vitaindítónak szánjuk, abban a reményben, hogy valamennyien tanulhatunk egymás véleményéből. Várjuk olvasóink levelét, hozzászólását!

Divatos fogalom ma a családtervezés. Ezen a gyermek tervezett megszületését, a legtöbben a születés megakadályozását értik. A családtervezésnek azonban egy másik oldala is van; magának a családnak a megtervezése, ahova a gyermek születik.

Ma sokan nem Isten kezéből fogadják el a gyermeket, hanem „vállalják”. Bármilyen rettenetes is ez a fogalom, mégis, nagyon kifejező. Nemcsak a huszadik század végi ember önzőn szerető gondolkodásmódját jellemzi, hanem figyelmeztető üzenetet is hordoz azok számára, akik családalapításra készülődnek. Egy új embernek kell helyet szorítaniuk. Ez az új ember mind nagyobb és nagyobb részt kíván majd kihasítani magának, az anyaméhtől kezdve, a családon át a társadalomig. Vállalni kell a szünet nélküli munkát, gondot és önfeláldozást, cseppenként adagolt örömért cserébe. Csak a szeretet képes ilyen áldozatra. Mégis, micsoda lehetőség nyílik meg előttünk! Lehetővé válik számunkra az elrontott emberi természetünk helyett egy új ember jellemének kiformálása, amely lehetőség már-már a teremtés csodájával határos.

A gyermek vállalása egyben vállalkozás is. Andrew Sarlóst kérdezték nemrégiben, mint üzletember, mit tanácsol azoknak, akik ma Magyarországon jövedelmező befektetést szeretnének, de mint a legtöbb embernek, szinte semmi tartalékpénzük sincs. Azt tanácsolta, hogy a gyermekeik nevelésébe fektessék a pénzüket.

Vajon nem vonzóbb dolog ma inkább a kívánságunknak élni, a pénzt hajszolni, karriert csinálni? Gyakran a gyermek „birtoklása” is csak az egyike az önző kívánságunknak; nem értük, hanem csak a magunk kedvéért vágyunk a szülői szerepre. Így lesz sok ember élete félresiklott, csalódott, beteljesületlen, bár jó szándékú álom. A család nem jön létre magától, legfeljebb érdekközösség lesz. Régen úgy mondták, az édesanya tartja össze a családot. Ma azonban a nők nagy része megszüli a gyermekét, majd néhány hónapos „babázás” után rohan vissza a munkahelyére, hogy le ne maradjon a fizetésemelésről, előléptetésről, barátnőkről. A család, mint önálló közösség, nem kizárólagos, de semmi más nem lehet ennél fontosabb. Vagy mégis?

A pénz

Sokan az egész életükben kergetik, mert mindig kevés van ebből. Ha egyszer megelégednének ezzel, rájönnének, milyen üresek maradtak belül. Az ürességüket próbálják ezzel kitölteni. Sok más dologból is kevés van. Szeretetből, örömből, békességből, jó szándékból stb. Mégis, a pénz hiánya a legégetőbb. A „megélhetés” – mondják sokan –, a szükség viszi rá az embert. Valójában a pénz nagyon sokba kerül. Igen drága. Fel lehet áldozni az oltárán a jobb célra szánt időt, az egészséget, még a családunkat, a gyermekeinket is.

Miért vállalkoztam arra, hogy „a család tervezésének” témájáról írjak? Mert szeretnék kedvet csinálni ahhoz, hogy az édesanyák a lehető legtovább neveljék a gyermeküket otthon. Szeretném azt is, ha ez nem az unalom lenne a számukra, hanem az öröm forrása, a boldogság és kiteljesedés egyik formája. Miután kiterítettem a lapjaimat, magamra zúdítom a természetes ellenérv sokaságát, ami kinek-kinek az egyéni körülményéből vagy csak a megszokásból, a társadalom általánosan elfogadott normájából fakad.

A fő ellenérv a pénz. Mégis – én úgy vélem – tisztán anyagi szempontból nézve is meglehetősen rossz üzlet, ha egy édesanya eljár dolgozni, ahelyett, hogy a gyermeknevelés nemes munkáját végezné. A nő fizetése általában kevesebb a férfiénál. A teljes igyekezete ellenére biológiai és társadalmi okból hátrányban van. Gyengébb és sebezhetőbb, ha még anya is, mert a gyermek problémája csak újabb okot ad a hátrányos megkülönböztetésre. Ha összeszámoljuk a ruhák, cipők, kozmetikus, fodrász stb. költségét, a kötelező társadalmi érintkezés költségét, a közlekedés, az étkezés árát, a bölcsődei, óvodai díjat stb., vajmi kevés marad a nehezen megszerzett anyagi javakból.

Gyakran hangzik el érvelés a nő karrierjéről, ami sokakat megtéveszt. Valóban, elérhet a nő előmenetelt, de ritkán fordul elő, hogy a megérdemelt helyére jut. Kap fizetésemelést, de mindig kevesebbet, mint a férfitársai. Marad talán a munkatársak megbecsülése... csak csillogó üveggolyó. A saját önbecsülése senki mást nem érdekel. Mi juthat végül osztályrészéül? Kenyérharc, irigység, versengés, intrika, álbarátnők, pletyka...

A nő nem attól modern, hogy dolgozó nő. Érezze a fontosságát az igazi hivatásának, a gyermeknevelésnek. Ez nem olyan munka, amelyért a fizetés havonta, hetente jár. Még csak nem is az anyák napi büszke könny a jutalom. Évek, évtizedek múltán lesz meg a jutalma. Olyan kincset gyűjt magának, ami nem rothad meg, amit nem lehet felélni.

A család

Az a bizonyos második műszak megvárja otthon az anyát. Gyakori nézeteltérés, veszekedés okozója lehet. Az önző férjek – akik főként a maguk munkáját tekintik igazán fontosnak – igencsak alacsonyra értékelik a feleség második műszakját. Kevesen hajlandók átvállalni ennek a tehernek a felét, pedig nekik ugyanúgy kell a tiszta lakás, tiszta ruha, a meleg étel... A férjnek is, a feleségnek is csak a rosszabbik fele jut a másikból. A kifáradt, elgyötört fele. Sokan így tudattalanul is jobban érzik majd magukat a kollégáik körében, mint a családjukban. Mi marad meg estére „a dolgozó nő” – mások számára felöltött – szépségéből?

Mit lát a gyermek? Két fáradt szülőt, akinek mindig, még otthon is fontosabb a munka. Mikor jut idő a gyerekre? Nem jut. Legfeljebb pénz. Vehet azon drága játékot. Csakhogy a gyermek nem arra vágyik, hanem a szülő közösségére. A személyes foglalkozást nem helyettesítheti a pénz. A szeretetet nem lehet pénzzel megfizetni.

Az elmúlt negyven év kialakította a család szétszakításának rendszerét. A gyerek az óvodában vagy a napköziben, a szülők a munkahelyen, a nagyszülők a szeretetotthonban. A gyerek nem fogalmazza meg, csak gondolkodik ezen. „Óvodába raktak, mert kicsi vagyok, és fölösleges. Ha megnövök, én teszem ezt a gyerekeimmel, mert ők lesznek fölöslegesek. Akkor majd a szüleim is útban lesznek. Őket a szeretetotthonba rakom, ahogyan a nagypapával tették. Ha megöregszem, én is oda kerülök.” Mindenki fölösleges tehát? Csak azok a fontosak, akik hasznot hajtanak, akik pénzt tudnak keresni? Hát nem a pénz uralkodik, és irányít?!

„Nincs emberem”

A mai gyerekek nagy része egyedül van. Nincs emberük. Mint a bethesdai betegnek, szükségük volna egy emberre, legalább egyre. Az egészen kicsiket ápolják, mert szemmel látható fizikai szükségletük van. Mihelyt kissé felcseperednek, másokra bízzák őket, pedig továbbra is van szükségletük, szellemi, lelki. Legfőképpen szeretetre van szükségük. Nem a kényeztetés miatt, hanem, mert gyengék még. Melyik édesanya adna nekik szilárd eledelt, amíg nincsenek fogaik? Mégis, kiszolgáltatják őket másoknak, míg lelkileg gyengék.

Az anya szerepe, hogy ha kell, a szemével irányítsa; ha kell, mellette álljon; ha kell, védelmet nyújtson a gyereknek. Megadja az egészséges, jó táplálékot. Fizikai gondoskodást, tiszta ruhát, az alapvető szükségletét. Ő jelenti az első közvetlen kapcsolatot egy emberrel; ő ismerteti meg a szeretetet vele. Ő lesz az, aki jó befolyást áraszt az élet legfogékonyabb korszakában. Talán a leghanyagabb és legképzetlenebb édesanya is többet tud adni nevelés területén a bölcsődénél, óvodánál, napközinél. Csupán azért, mert a szívébe van oltva a szeretet. Nem az idegenek lesznek majd a gyermek példaképei, és nem a bálványok. Boldog gyermekkort élhet meg. Biztonságosnak, stabilnak érezheti az otthont; azt a hátteret, amely később is kiegyensúlyozottá teszi őt.

Vannak, akik szükségesnek tartják a közösségi nevelést minél korábban elkezdeni. Valójában csak a társadalmi kényszert próbálják igazolni ezzel. Az elsőrendű közösség a család. Sokkal fontosabb, hogy ez erős legyen. A családban megerősödött ember jobban fog máshol is helytállni. De valóban, társadalmi kényszer a bölcsődék, óvodák fenntartása? Statisztikai adatokból tudjuk, hogy 1991-ben egy bölcsődés ellátásához évi 60 ezer forinttal járult hozzá az önkormányzat és az állami költségvetés. Helyesebb lenne, ha ezzel az összeggel inkább az otthon maradó édesanyákat becsülnék meg a munkájukért. Ez az összeg megközelíti sok édesanya munkahelyi keresetét. Vajon a jelenlegi keresztény kormányzatunk nem járna-e el példamutatóbban, keresztényi módon, ha az édesanyákat támogatná?

Milyen értéket alakíthat ki?

Az igazi érték nem a jó bizonyítvány vagy a szomszédok elismerése. Van olyan érték, amely mára feledésbe merült; tisztelettudás, hála, szeretet, hűség... Ha ez nem érték a világban, inkább mondjunk le a világról. Ne vágyjunk a drágán megszerzett hamis érték után.

Gondold át! Gyereket akarsz szülni, és lelkileg sérült emberként viszontlátni? Egyszer Isten is számon kéri tőlünk a gyermekeinket; először a saját gyermekeinket, s csak utána a többi embert. Másokhoz elmehet más is, de a tiéidet neked kell tanítanod!

A női szerep (emancipációs szindróma)

Isten elsősorban segítőtársnak teremtette a nőt a férje mellé, és viszont. Isten ezt áldotta meg, mivel így szólt. „Szaporodjatok és sokasodjatok; és töltsétek be a Földet!” (1Móz 1:28) A nőt és a férfit a család számára teremtette. Sokan úgy vélik, a bűneset után kimondott átok (1Móz 3:16-19) a nőt a férfi alattvalójául rendelte. Valójában itt Isten nem parancsot, hanem jövendölést mond. Elmondja a nő megalázott helyzetét a bűn világában. Isten szándéka szerint a férfi kötelessége megszerezni a család létfenntartásához szükséges anyagiakat, mert ehhez az erőt nem önmagáért kapta. A nő viszont ennek fejében nem a család szolgája. A nő anya, akit Isten úgy teremtett, hogy rendelkezik az életadáshoz és a szeretettel való neveléshez szükséges alapvető képességgel. Nem rabszolga, hanem a család megbecsült, tisztelt tagja.

Így volt ez évezredeken át, de az utóbbi században, a nők helytelenül értelmezett egyenjogúsága a társadalom legkisebb sejtjét, a családot is kikezdte. Az áldozatai százmilliók. Szétszakadt családok, felnőttek és gyermekek elrontott élete. Sátán nagyobb pusztítást végzett így a legnagyobb háborúnál is. Lehet, hogy egyszer majd felismerik, a nő nem akkor egyenjogú, ha megpróbál férfi lenni, hanem akkor, ha az lehet, akinek Isten teremtette. Ha a legszebb éveit a gyermekeinek szenteli; nem a gépek zajának, nem a férje kényelmének, nem a divat által diktált tetszeni akarásnak, hanem annak, hogy új életet adjon, nemcsak fizikai, de lelki értelemben is. Hajnali rázkódó villamoson, a gép mellé kényszerítve, vagy éppen egy férfi főnök kényének-kedvének kiszolgáltatva; utcasarkon, bárpulthoz támaszkodva, vagy éppen megalázó bérért robotolva ki érezheti magát egyenjogúnak? Az igazi megbecsülést azok az anyák kapják meg, akiknek hivatás a gyermeknevelés. Az anyaszerep nem kényszeríti őket a testi szépségük és más értékük feladására. Sőt, olyan kincset gyűjthetnek maguknak, és olyan értékük kerülhet napvilágra, amely enélkül örökre rejtve maradna.

Vannak nők, akikre férfiszerepet kényszerít a sors, vagy éppen maguk vállalják. Egyedül élnek, és többen boldogok, mint csalódottak. Mint Pál tanácsolja, „Mondom pedig a nem házasoknak és az özvegyasszonyoknak, hogy jó nekik, ha úgy maradhatnak, mint én is.” (1Kor 7:8) De akik házasságban élnek, egy testté lettek. Ezentúl már nemcsak férfi és nő; a párkapcsolatukból létrejöhet egy család. Erős vár, menedékváros, boldogságpalota, mennyei otthon. Mindez ma sem elérhetetlen.

Cséfalvay Miklós