16. rész

Fogadalom és győzelem

Egy szótár a fogadalom szót úgy határozza meg, mint “ünnepélyes ígéret”-et, különösen Isten vagy istenség iránt: egy eskü, mely által valamilyen cselekvéshez, szolgálathoz vagy állapothoz oda szenteli vagy oda adja magát a fogadalmat tevő.

            Miután kereszténnyé lettem, két ilyen fogadalmat tettem le. Az elsőt esküvőmkor, amikor megfogadtam, hogy feleségemet szeretni fogom, tisztelni és védelmezni, míg a halál el nem választ bennünket egymástól. A második fogadalmam az volt, amit papi szolgálatra való felszentelésemkor tettem. Véletlenül mindkettő június 25-én történt. Házassági fogadalmamat 1955 június 25-én, a rendbeli fogadalmamat 1960 június 25-én. Ez utóbbi felejthetetlen számomra. Bárhogyan is fog Isten a jövőben vezetni engem, ez a nap jelenti azt az időpontot, amelyen Isten engem a papi szolgálatra kijelölt és elhívott. Igyekeztem azon a napon tett fogadalmamhoz hűséges maradni. A fogadalomtétel ünnepe az Ohio állambeli Fairport Harborban volt, a Finn evangélikus-lutheránus egyház évi zsinatának keretében. Egy nagyon emlékezetes hatású istentisztelet volt az, amelyre feleségemmel együtt mindig szívesen emlékezünk. A prédikációt az egyház elnöke tartotta, és négyünket arra figyelmeztetett, hogy a papi szolgálatot hűségesen töltsük be. Eközben egészen világossá lett előttem Jézus Krisztus egyházának történelmi volta, és fennállásának folytonossága, valamint azoknak az adományoknak a jelentősége is, melyet Isten az Ő egyházának kíván adni. Ezek közül az egyik a prédikátori hivatás.

            A hazai gyülekezetem lelkésze a papi szolgálatra való megbízatást adta nekem, és azután jött a nyilvános vallomás pillanata. A vezető egyházi tisztviselő azt mondta nekünk, amikor előtte és az egész gyülekezet előtt álltunk:

• Mivel te az Úr előtt majd megjelenése napján számadást teszel, és ezzel a jelenlévő gyülekezet előtt szándékodat és akaratodat elismered, a Mindenható előtt válaszolj: Kész vagy-e ezen szent szolgálatot felvenni és abban hűségesen tevékenykedni?

Mindegyikünk sorrendben válaszolt a kérdésre:

• Igen, ha Isten engem megsegít.
• Akarod-e Isten Igéjét prédikálni és tanítani az egyház hitvallomásával egybehangzóan, és a Krisztus által beiktatott sákramentumokat kiosztani?
• Igen, ha Isten engem megsegít – hangzott a felelet.
• Akarsz-e a Szentírásban szorgalmasan kutatni, kitartva imában, és lelkiismeretes leszel-e a kegyelmi ajándékok alkalmazásában? – folytatta az egyházvezetés képviselője.
• Igen, ha Isten engem megsegít.
• Akarod-e Isten tanítását a mi Megváltónknak tanítását szent életeddel és magatartásoddal ékesíteni?
• Igen, ha Isten engem megsegít.

Azután fogadalmát mindegyikünk ezzel a mondattal fejezte be:

• Isten előtt és az Úr Jézus előtt fogadom, aki megjelenésekor élőknek és halottaknak bírája lesz, hogy kegyelme és segítsége által ezen szent kötelességemet megtartom. Ámen!

Mi térdeltünk, és miközben kezeiket ránk helyezték, a hármas istenség nevében reánk bízták a lelkészi hivatást. Ez egy ünnepélyes pillanat volt, és egy kötelező ígéret. Keveset sejtettem abból, hogy június 25-nek ezen két fogadalma tíz évvel később megoldhatatlan összekapcsolódásával egy nagy krízist zúdít rám.

            Miközben tovább foglalkoztam az adventista teológiával és az adventista életmód tanulmányozásával, hirtelen a rendbeli fogadalmam figyelmeztetőleg állt szemem előtt. Bizonyos mértékben féknek szolgált, mely megóvott attól, hogy a h. n. adventisták közösségéhez hanyatt-homlok csatlakozzak, mielőtt tudnám pontosan, hogy mire vállalkozom. Ezért hálás vagyok. Minduntalan felvetődött bennem a kérdés:

“Hogyan állsz a rendbeli fogadalmaddal? Ténylegesen oda köt-e a lutheránus egyházhoz?”

            Amikor a bibliai igazságokat jobban megismertem, elkezdtem gondosan analizálni a rendbeli fogadalmam tartalmát és szándékát. Sok minden lett előttem azonnal világos. Mindenek előtt felismertem, hogy noha szolgálatomat a lutheránus egyházon belül vettem fel, fogadalmamat azonban Istennel szemben tettem le. A “szent szolgálatot” vettem fel – és nem egyszerűen a lutheránus lelkészséget.

            Másodszor: esküm kötelezett, hogy Isten Igéjét a XVI. század evangélikus hitvallásának megfelelően prédikáljam és tanítsam. Ez a kötelességem csak addig volt érvényes számomra, amíg ez a hitvallás az igazságnak megfelelt, és az Isten Igéjének pontos magyarázata volt.

            Harmadszor: fogadalmam megkívánta a Biblia szorgalmas tanulmányozását, azért, hogy a Biblia jelentőségét és igazságát kikutassam, hogy a gyülekezet tagjaival azután közölhessem. A “lutheránus” prédikációt és tanítást bibliai tanításnak és prédikációnak értettem. Ez azt jelenti, hogy nekünk az igazságot a lutheránus “sola scriptura” szerint kell hirdetnünk.

            Negyedszer: fogadalmam a kegyelmi ajándékok hűséges felhasználására kötelezett, tehát az az eszköz, melynek segítségével Isten az embereknek az üdvösséget ajándékozza. Ez nemcsak a keresztséget és az Úrvacsorát jelenti, hanem a prédikátori hivatást is, Isten Igéjének hirdetésére.

Ötödször: fogadalmam egy szent életre és magatartás iránti ígéretre is vonatkozott. Mint lelkész és prédikátor, Istennépének igazi vezetője és pásztora kell hogy legyek, aki igazságait saját életében törekszik megvalósítani.

            Az Andrews egyetemen való tartózkodásom alatt világossá lett előttem, hogy fogadalmam miatt is tovább kell tanulmányaimat folytatni, és a felfedezett új igazságokat életemben alkalmaznom kell.

            Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy akkor vagyok hűséges az evangélium szolgájaként, ha az adventista teológiát alaposan megvizsgálom, és elfogadom abban az esetben, ha az igaznak bizonyul. Egyébként is, a lutheránus hitvallás emberi dokumentum, és így nem mentes a hibáktól. Keletkezése idején a legjobb felismeréseknek volt a dokumentuma, mi azonban már a XX. században élünk, és így lehetséges, hogy a Biblia egy különleges és egyedülálló, sajátos üzenetet tartalmaz napjainkra nézve. Ezt az üzenetet megkeresni annyit jelent, hogy összhangba kell kerülni Isten napjainkra érvényes üzenetével, a korunkban időszerű, helyes alapelvekkel. Ez a magatartás felel meg a reformációs gondolkodásmódnak.

            Papi fogadalmam által köteleztem magam az Írásban való kutatásra, arra, hogy nyitott leszek az Írás újabb igazságainak meghallására, elfogadására. Voltaképpen ezzel a magatartásmóddal teljesítem valójában fogadalmamat. Ha a Biblia újabb ismeretet közvetített számomra, akkor hirdetnem és terjesztenem kell azt. Új tanításokkal találkozva, lehetőségem van arra, hogy elvessem vagy elfogadjam azokat. Ámde ha elfogadom igazságként, akkor természetes, hogy késztetést kell éreznem arra, hogy képviseljem, hirdessem azt mindenki számára, aki kész meghallgatni üzenethirdetésemet.

            Rendi fogadalmam egy másik szempontjára is figyelmes lettem. Azzal, hogy Isten előtt esküdtem meg, Isten és az Ő Igéje iránti hűségre köteleztem magam. Némelykor az ilyen hűség bizonyos változásokat von maga után. Az Isten iránti hűség nem jelenti szükségszerűen az egyház iránti hűséget is. Néha talán a kettő között kell választanunk. Ez azt jelenti, hogy ha az egyház nem őrzi meg az Isten iránti hűséget, akkor az egyénnek Istent kell követnie. Luthernek is ilyen döntést kellett foganatosítania. Ez a rendelkezés azonban nem rombolja szét az egyházat. Isten felhívja az Ő hűségeseit, hogy ne az egyház hagyományát kövessék, hanem a bibliai alapelveket fogadják el. Végső soron az ember arra kötelezi el magát, hogy mindenek előtt Istennek engedelmeskedjen. Nem fordulhat elő, hogy az ember a múltból hozott alapelvek miatt, engedetlen legyen Isten jelenben felismert akarata iránt.

            Ezeket az alapelveket figyelembe kellett vennem, amikor az adventista teológiát összehasonlítottam a mai lutheránus teológiával. Igyekeztem az Andrews egyetemen tanultakat az ökumenikus mozgalom fényében is megvizsgálni. Legnagyobb csodálkozásomra, az adventista közösségben ismertem fel egy igazi ökumenikus mozgalmat. A Szentlélek itt munkálkodik, hogy népét az Íráson alapuló egységre hívja fel. Ez azonban szöges ellentétben áll a hivatalos ökumenikus mozgalommal, amelynek törekvése az egyházakat kompromisszumok árán egymással közösségbe vonni, egyesíteni.

            További tanulmányaim során világossá lett előttem, hogy az Isten és a rend iránti fogadalmamat az advent gyülekezeten belül talán jobban tudom teljesíteni. Számomra most inkább az volt a fontos, hogy felépítsek valamit, mintsem az, hogy valamit elvetnem kelljen. A lutheránus örökség számomra továbbra is életfontosságú maradt. Nagy örömöt jelentett nekem, hogy az adventista hívők milyen nagyra értékelik Luther és más reformátorok tevékenységét.

            Egy ránk maradt örökséget tiszteletben tartani, az egy dolog. Isten Igéje felett bíróvá lenni, az egy másik dolog. A Bibliának kell a hagyomány felett állnia, és nem fordítva.

            E nézőpont alapján találtam a h. n. adventistáknál egy megnyugtatóbb teológiát a törvény és evangélium közötti kapcsolatot illetően is. Náluk úgy láttam, hogy a Bibliát önmagával magyarázzák.

            A protestáns teológia általában feszültséget lát az Ószövetség és az Újtestamentum között. Ellentmondásos viszonyban látják egymással a kettőt. Azt a nézetet képviselik, hogy az Újtestamentum érvényteleníti az Ótestamentumot. Hatályon kívül helyezi, s annak már csak történelmi értéke van. Az Ótestamentum Isten törvényéért áll, ezzel ellentétben az Újtestamentum Istenkegyelméért van. Így úgy tűnik, hogy a Biblia két része önmagában ellentmondásos, egymással összeegyeztethetetlen. Ezzel a szemlélettel az is vele jár, hogy Isten törvényét úgy tekintik, mint amely az újszövetségi hívő életére nézve érvénytelen, befolyása megszűnt.

            Tudnunk kell viszont, hogy mind Luther Márton, mind Kálvin János, a törvény három irányú hatásáról beszélnek.

            Először, mint norma a világi törvények és rendek számára.

            Másodszor, mint eszköz arra, hogy az ember saját bűnösségét felismerje általa, és Krisztushoz vezessen bennünket.

            Harmadszor, mint szabály a keresztények számára, hogy ezzel kimutassák Isten iránti hálájukat a megváltásért.

A jelenlegi magyarázatok szerint a törvény, mint a keresztényi hitélet szabálya, gyakran a Szentlélek által van helyettesítve. Ma sokan állítják, hogy nekünk egyedül a Szentlélek vezetését kell követnünk. Hogy a keresztényeknek el kell fogadni a Szentlélek vezetését, azt mi semmiképpen nem vitatjuk. Azonban a Szentlélek, mint az igazság Lelke, sohasem fog olyan úton vezetni, amely Isten kinyilatkoztatott Igéjével ellentétes. A Szentlélek sohasem fogja az emberi értelmet és lelkiismeretet az írott Ige nélkül befolyásolni, és sohasem lesz ellentétben vele. Kétség nélkül a Szentlélek az igazságban vezet, azonban ez az igazság, Isten Igéjének igazsága lesz. Csak ezen módon juthatunk el arra a bizonyosságra, hogy az, amit a Lélek kinyilatkoztatott, valóban Isten igazsága.

            Az Ó- és Újtestamentum nem állnak ellentétben egymással. Harmonizálnak egymással! Ezért visszautasítandó az a nézet, miszerint az evangélium hatályon kívül helyezte Isten törvényét. Isten törvénye, és a Krisztusban való megváltásról szóló evangélium, Isten kegyelmének kifejezője. A törvény és evangélium, mindkettő arra szolgál – egymással összhangban -, hogy a bűnöst hitben Krisztushoz vezesse, és mint megigazítottat megtartsa a szentség egyenes és keskeny ösvényén. Aki meg akarja érteni az adventista teológiát, annak meg kell érteni ezt a két ellentétes nézetet. Ez alapvetően fontos, ha a hitélet lényegét helyesen akarjuk érteni. Az Ó- és Újtestamentum nem állnak ellentétben egymással, hanem az üdvtörténet előrehaladásáról tesznek bizonyságot, a testté lett Isten Fiára és az Ő visszajövetelének diadalára irányítva a figyelmet.

            Pál apostol utal leveleinek némely helyén arra, hogy aki Krisztusban hisz, az nincs többé törvény alatt.

            A kritikusok gyakran használják Gal.3,23-25. verseit bizonyítékként arra, hogy Krisztus jövetele a törvényt teljesen érvénytelenítette a hívők számára.

• “Minekelőtte pedig eljött a hit, törvény alatt őriztettünk, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg. De minekutána eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt.” Gal.3,23-25.

Ha megvizsgáljuk az Ige kijelentéseit, kiderül, hogy Pál apostol sehol sem állítja, hogy Krisztus a törvényt eltörölte volna. Valójában azt mondja, hogy a hitben való új élet a törvényt megerősíti és felemeli, amely szent és jó.

• “A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-é a hit által? Távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük.” Rm.3,31.
• “Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó.” Rm.7,12.

Azt is írja, hogy akik a törvényt cselekszik, azok megigazulnak.

• “Mert nem azok igazak Isten előtt, a kik a törvényt hallgatják, hanem azok fognak megigazulni, a kik a törvényt betöltik. ” Rm.2,13.

Ebből következik, hogy a megigazultak figyelnek a törvényre.

Az az ember, aki Krisztust megváltójának fogadja el, egy megváltozott életet él. Ezt az igazságot világosan tanítja a Szentírás. Nem Isten törvénye és az emberrel szembeni követelménye változik meg, hanem a hívővé vált ember élete, aki Isten törvényét nem veti meg többé, hanem összhangban él azzal. Ha a megtért ember helyes viszonyban van Krisztussal, akkor Isten törvényével is. A keresztény azt akarja, amit Isten akar. Az után vágyakozik, ami után Isten is vágyakozik. Isten törvényét nem egy gyűlölt, elhordozhatatlan tehernek látja, hanem Isten akaratának és tervének csodálatos kinyilatkoztatásának tekinti, amely útmutatást jelent egy megszentelt élet irányába.

            Krisztusban való hit nélkül, mindenember a törvény uralma, hatalma és átka alatt áll. Azonban Krisztusban való hit által Isten törvényével összhangba jut a hívő, mert Krisztus a törvény betöltése. Krisztusban lenni azt jelenti, hogy vágyakozik a hívő Isten törvényben kinyilatkoztatott akaratának cselekvésére. [1] Ezt a vágyat a Szentlélek oltja az ember szívébe. Jézus Krisztus szabadít meg Sátán és a bűn hatalmából, úgy, hogy Isten előtt valóban kedves lehet életünk, amely összhangban van törvényével.

            Krisztus nélkül lehetetlen a tíz törvényt megtartani. Krisztussal minden lehetséges. [2]

Isten, Krisztusban előre gondoskodott arról, hogy meg tudjuk tartani a törvényt. Ha Krisztusra bízzuk életünket, akkor Ő elfogadja azt, és szentségével betölti.

            A hívőnek nem kell kérdeznie önmagától: “Megtartom-e Isten törvényét?” – hanem inkább: “Krisztusban maradok-e és Ő énbennem?” Krisztus a törvényt megtartotta és betöltötte, és ezt továbbra is teszi, ha bennünk lakozik. Ha a Szentlélek kinyilatkoztatja előttünk a szombat igazságát, akkor ezt a napot is megtartjuk, mert Krisztus is megtartotta, és még mindig megtartja. Önmagunktól: nem! Krisztussal bennünk: igen! Krisztus nélkül lehetetlen!

            A Hegyibeszéd rámutat Jézus törvényhez való viszonyulására:

• “Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen.” Mt.5,17-19.

Nyilvánvaló, hogy az Úr nem a saját tanítására hivatkozott, amikor a törvényről és a prófétákról beszélt. Arra hivatkozott, hogy az isteni törvény legalábbis addig az időig fennáll, míg új ég és új föld teremtetik. Azután lelkünkre akarta kötni, hogy a törvény tanítását komolyan kell venni. Isten törvényét nem szabad erőtlenné tenni, és másokat sem szabad ilyen magatartásra ösztönözni. Ellenkezőleg: Isten népének – különösen pedig a lelkipásztoroknak – szilárdan ki kell tartani szavaik és példájuk által Isten törvénye mellett. Azért nagyon fontos, hogy az evangélium szolgája a törvény és evangélium helyes kapcsolatát megértse és azt helyesen tanítsa. Az üdvbizonyosság Isten iránti bizalmukból fakad.

            Ezt a kérdést világítja meg szemléletesen az Úr Jézus a tékozló fiú példázatával.

(Folytatása következik)