A tavasz örömhíre

A TAVASZ ÖRÖMHIRE

A nagy hó olvadni kezdett,

S robajjal zúgott le az ár,

Eddig a mezőt hófehéren

Takarta be a bús halál.

Sárba tiporva rothadt fű,

Gyász borítá a réteket,

Mindent az ősz szele hervasztott

És elűzte az életet.

S míg egy fakult füvet kezemben

Finom, holt porrá morzsolok,

Gondolom, hogy mind hasonlóak

A halandó ember-sorsok.

Mint aszott fű, hull el az ember,

Földporrá lesz, mi élet volt,

Ó Istenem, feltámadhat-e,

Élővé, lesz-e ami holt?!

A sírok egyre domborulnak,

Mind több a gyász és a halál...

Lesz-e az elmúlásnak vége,

Lesz-e virágzóbb láthatár...?

De ím a Nap kél diadallal

S meleggel szórja be a tért,

Aszott fű helyett zöld hajtástól

Díszeleg a felperzselt rét.

A húsvéti harangok kongnak,

Bíbor hajnal köszönt megint:

A hang s a fény versenyre kelve

Élet győzelmét hirdetik.

Ki értünk meghalt, harmadnapon

A sírból győztesen jött ki,

S lőn zsengéje feltámadásnak,

Amelyben a hivő követi.

Feltámadunk! Hiszem szilárdan,

A sir és halál nem örök.

Nem maradhat végképp a sírban,

Ki e létből elköltözött...!

Megváltónk eljön dicsőségben,

Hogy megszűnjön a bűn, halál

S ki az Úrnak híven szolgált,

Benne örök életet talál.

  (Moldován Vilmos)