03 Tihamér meg az árnyék
TIHAMÉR MEG AZ ÁRNYÉK
Valamelyik Óperenciás öreg erdő szélén, egy meséket suttogó fenyőfa tövénél volt az a hangyaboly, ahol Tihamér született. Hamar felserdült és csillogó barna teste, erős, jól futó lábai miatt az öregebb hangyák összesúgtak mögötte:
- Derék vezérhangya lesz belőle -, mondogatták a boly bejáratánál harisnyát kötögető öreg hangyaasszonyok, de Tihamér ezzel nem sokat törődött.
Egy nap, éppen iskolába indult barátunk. Kivételesen illedelmesen köszönt a mamájának, még a hangyaboly portásának is hangosan mondta a „kezicsókolom”-ot és jókedvűen, fütyörészve indult útnak a kora tavaszi napsütésben. Arra gondolt, hogy ma nagyszerű napja lesz. Könnyű órái lesznek, pl. morzsafelismerés-tan, hangyaszámtan, meg ének, mert ezeket szerette a legjobban. A focira is lesz elég idő és anyu is a kedvenc ételével, áfonya pitével várja otthon. Így hát gyönyörűnek látta a világot és még a szomszéd bolyból való vöröshangya lányok csúfolódásán is csak nevetett. Sütött a nap, kék volt az ég, még az óriás bolyhos felhők is gyönyörűek voltak az ég alján.
Egyszerre csak elsötétedett körülötte a világ. A szeméhez kapott hirtelen, mert azt gondolta, hogy megvakult. Mivel nem sütötte a nap a hátát, összeborzadt és fázni kezdett. Megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Egyre nagyobb kétségbeeséssel tekintgetett körbe, de a sötét nem oszlott. Egy szempillantás alatt elpárolgott a jókedve. Először csak pityeregni kezdett, majd torkaszakadtából bömbölt, úgy hogy összefutott az egész környék:
- Ellopták a Napot az égről! Ellopták a Napot! - üvöltötte. Még toporzékolt is, de senki sem figyelt rá. A nagy kő, aminek az árnyékába tévedt, csak mosolygott rajta. Csak a legjobb szívű vöröshangyalány, akit pedig Tihamér szívből utált, csak ő vigasztalta:
- Ha egy icipicit tovább szaladsz apró lábaiddal, akkor ismét kék lesz az ég, sütni fog a Nap, mert a Nap mindig süt, csak néha a felhők, máskor meg az útszéli kövek eltakarják.
…és te mindig tovább szaladsz a kövek árnyékából?