14. rész

IX.Isten jóváhagyásával kísért döntésem

Az első pillanatra ez a cím azt a benyomást keltheti, mintha cselekvésemért a felelősséget Istenre hárítanám, és mindent Néki tulajdonítanék. Amit tettem, azért nem akarom mentegetni magam. Azonban a legcsekélyebb mértékben sem kételkedem abban, hogy Isten vezetett engem. Ha Őt okolnám, az a hitetlenség kifejezése lenne, és a bizalom hiányát tanúsítaná. Szeretném azt a gondolatot előtérbe helyezni, hogy bennünket Isten Igéjének foglyul kell ejtenie, és hogy életünkkel rendelkeznie kell. Amikor egy keresztény szembesül az igazsággal, akkor nincs más választása, mint követni azt. Az igazság nemcsak tájékoztat, hanem védelmet is jelent. Egy olyan igazságot hallgatni, amely óv és figyelmeztet, áldást jelent. Azonban az az igazság, amely az Isten szeretete iránti megértést és hálát elmélyíti és növeli, még nagyobb áldást jelent. Az ilyen igazság épít rombolás helyett. Bátorít a csüggesztés helyett, lelki növekedést eredményez, ahelyett hogy akadálya lenne annak. Az ilyen igazságokat szívesen, örömmel kell fogadnunk!

            Az adventistákat gyakran azzal vádolják, hogy más egyházbelieket rábeszélnek arra, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Egy ideig én is ezt a nézetet képviseltem. Azonban mi történjen, ha valaki nagyobb betekintést és megértést nyer Isten Igéjéből? Tartsa meg ismereteit a maga számára? Erre a kérdésre igennel válaszolni annyit jelentene, mint tagadni a keresztény életnek, hitéletnek lényegét. Egy hívő keresztény ugyanis nemcsak azzal lett megbízva, hogy Isten Igéjét megélje, hanem egy belső vágya is van, amely arra irányul, hogy ismereteit másokkal közölje, megossza. Amit Isten igazságként kinyilatkoztatott nekünk, azt tovább kell adnunk, és tovább kell mondanunk.

            Ezért kell a kereszténynek minden kritika és ellenállás ellenére is az igazságot tovább vinni. A Biblia a keresztényről úgy beszél, mint a világ világosságáról, saváról és kovászról.

            A világosság, a só és a kovász befolyásolják környezetüket úgy, ahogy a kereszténynek is tennie kell. Az Írás igazsága: Isten igazsága. A gyülekezet: Isten gyülekezete. A különböző vallási közösségek és hit-irányzatok nevei nincsenek benne a Bibliában. Nincsenek katolikusok és protestánsok, lutheránusok és reformátusok, sem baptisták és metodisták, és még hetednapos adventisták sem.

Ahelyett a Biblia a gyülekezetet “Isten népének”, “Krisztus testének”, “szentek közösségének” és “szent templomnak” nevezi. Az utolsó időben élő gyülekezetet viszont “maradék”-nak nevezi. A Jel.14,12-ben a hívőket úgy jellemzi a Biblia, hogy:

• “Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt a kik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét! Jel.14,12.

Nincs kétségem azt illetően, hogy mi az emberi történelem legutolsó időszakában élünk, és hogy a Szentlélek az emberek közül egy közösséget gyűjt össze, akik elkészítik magukat Krisztus eljövetelére. A kérdés az: hol találhatók ezek? Az alábbi igehely megmutatja nekünk, hogy Isten népe az egyházak összességében található szétszórva, s onnan kell őket kihívni, hogy a hűtlenekkel és az Istentől elpártoltakkal együtt el ne vesszenek.

• “És hallék más szózatot a mennyből, a mely ezt mondja vala: Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból:” Jel.18,4.

Mivel a h. n. adventisták gyülekezete hiszi, hogy a Jelenések könyvének 14-18. fejezetének üzenetét megismerte, megpróbál hűséges és engedelmes lenni. Alázatosan akarja követni a felhívást. Ez az alázatosság a laodiceai gyülekezethez szóló üzenet személyes, önmagára való alkalmazásából származik. (Jel.3,14-22.) Megtérésre és a lelki langymelegségtől való elfordulásra szólít fel az Ige. Az adventista közösség érzi, hogy neki szól ez az üzenet. Ezért nem büszkén és kárhoztató lelkülettel végzi feladatát, hanem Istentől való függésének tudatában, saját hiányosságának, elégtelenségének ismeretében.

            A Biblia szerint a “maradék” olyan emberekből tevődik össze, akik Isten törvényét – mégpedig a Tízparancsolat minden törvényét – megpróbálják megtartani, ugyanakkor üdvösségüket egyes-egyedül Krisztus kiontott vérében és a Benne való hit által keresik és remélik elnyerni.

            Intenzív tanulmányozás és kutatás után arra a meggyőződésre jutottam, hogy a h. n. adventisták gyülekezete az a “maradék”, akiket úgy jellemez az Ige, mint akik Isten parancsolatait megtartják és Jézus hitét megőrzik. Igyekeznek, hogy ezen “maradék” elve megvalósuljon teológiájukban és életgyakorlatukban. Bizonyára nem lehet a közösség minden egyes tagját ragyogó példának számítani a fenti igazságok illusztrálására, ez azonban nem ok az egész közösség kárhoztatására. Ebben a kérdésben az Isten Igéje által kell vezettetni magunkat, és nem a formai hitvallók megtévesztő bizonyságtétele által. Így azután a maradékon belüli maradékról is joggal beszélhetünk. A maradékhoz való tartozás végső soron nem attól függ, vajon az adventi gyülekezethez tartozik-e valaki, hanem az Isten akaratát cselekszi-e, s megőrzi-e Jézus hitét. Mindenkinek meg kell kérdeznie önmagától: az én életem megfelel-e Isten “maradék népe” bibliai leírásának? Hiszek-e Jézus Krisztusban és megtartom-e az Ő parancsolatait?

            Amikor önmagamnak felvetettem ezeket a kérdéseket, nemmel kellett felelnem rá. Noha hittem Jézusban, a bibliai szombatot, a hét hetedik napját, még nem tartottam meg.

            A lutheránus szeminárium három éves kiképzése alatt, és a tíz évi papi szolgálatom idején, soha nem vizsgáltam meg a szombat vagy a vasárnap kérdését. A vasárnapot természetesnek tartottam, mint a megszentelődés és imádat napjának, mivel csaknem az egész kereszténység a vasárnapot ünnepli, és Luther sem írt semmit a vasárnapünneplés gyakorlata ellen.

            Minden nagyobb aggályoskodás nélkül képviseltem a hagyományos nézetet, hogy mivel Krisztus a hét első napján támadt fel, és a keresztény hívő nincs többé a törvény alatt, így indokolt keresztényként a vasárnapot ünnepelni. (Ezzel a problémával a későbbiekben még behatóbban foglalkozunk.)

            Tíz évig szolgáltam lelkészként egyházamban, s követtem egy vallási hagyományt, melyben különböző évi ünnepeket tartottunk meg, úgy mint karácsonyt, húsvétot, pünkösdöt, virágvasárnapot, mindenszenteket, nagypénteket és még néhány más egyéb ünnepet is. Ha azonban egyedül a Bibliát veszi tekintetbe az ember, akkor világossá válik, hogy a fent felsorolt napok közül egyet sem említ Isten Igéje, mint amelyet ünnep gyanánt kellene megtartanunk. Bizonyos, hogy minden esemény, melyet ezek az ünnepek szimbolizálnak, egy-egy részét, részletét képezik a Jézus Krisztusról szóló kijelentésnek, ámde a Szentírás sehol nem parancsolja meg, hogy ezeknek az eseményeknek egy pontosan meghatározott napon különös figyelmet szenteljünk.

            Ha valaki késznek bizonyul a kérdéssel őszintén foglalkozni, és a végkövetkeztetést nem az egyházi hagyományok alapján vonja le, úgy felismerheti ez ünnepekkel szemben a szombatnap jelentőségét.

            A Tízparancsolat a szombatünneplés fontosságára figyelmeztet. Tudnunk kell azonban, hogy a szombat nem innen veszi eredetét. A szombatnap a teremtéstörténethez tartozik. Isten nem a zsidóságnak, hanem az emberiségnek adta.

• A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után.” Móz.I.2,2-3. (Ref. ford.)

A szombat édeni eredetét tekintve, nyilvánvaló, hogy a szombat nem kizárólag a zsidóké, s így a keresztényekre mint zsidó ünnep nem kötelező, hiszen a Biblia sehol nem tesz ilyen kijelentést, csak a “keresztény hagyomány”.

            Ismerjük azonban Jézus Krisztus a hagyományok feletti bírálatát.

• “Akkor írástudók és farizeusok jöttek Jézushoz, Jeruzsálemből, mondván: Miért hágják át a te tanítványaid a vének rendeléseit? Mert nem + mossák meg a kezeiket, mikor enni akarnak. Ő pedig felelvén monda nékik: Ti meg miért hágjátok át az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által? Mert Isten parancsolta ezt, mondván: Tiszteld atyádat és anyádat, és: A ki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal lakoljon. Ti pedig ezt mondjátok: A ki atyjának vagy anyjának ezt mondja: Templomi ajándék az, a mivel megsegíthetlek, az olyan akár ne is tisztelje az ő atyját vagy anyját. És erőtelenné tettétek az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által. Képmutatók, igazán prófétált felőletek Ésaiás, mondván: Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai.” Mt.15,1-9. (Mk.7,5-13.)

Az írástudókat azzal vádolta, hogy Isten törvényét áthágják a saját hagyományaik és rendelések kedvéért, és így az Isten Igéjét érvénytelenné teszik. Jézus Krisztus És.29,13. –t idézte:

• “És szólt az Úr: Mivel e nép szájjal közelget hozzám, és csak ajkaival tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem, úgy + hogy irántam való félelmük betanított emberi parancsolat lőn:” (És.29,13.) Mt.15,8-9.

Jézusnak ezek a szavai világossá tették előttem, hogy nem a hagyományokat, hanem Isten Igéjét kell követnem. A legtöbb keresztény csak a hagyományok miatt ünnepli a vasárnapot.

            Az ember megteremtése után következett a szombat megszentelése. Isten az embert a Tőle való függőséggel teremtette, és bele helyezte a megpihenésnek és imádatnak szükségletét. Az embereknek időt és alkalmat adott ennek a szükségletnek a kielégítésére. Továbbá azáltal is nyugalomra és imádatra irányította, indította az embert, hogy a hetedik napra a szentség áldását adta. A szombat legyen a teremtés emléknapja, amely által az emberiség állandóan Istent teremtőjének és élete forrásának ismeri el.

            Arra is szolgál a szombat, hogy tudatosuljon az emberben Istentől való függősége. Mindezek figyelembe vétele mellett nem tekinthetjük tehát törvényeskedő gondolkozásnak – sem akkor, sem ma – a hetedik nap szombatjához történő ragaszkodást. Inkább egy hitbeli cselekedetről van szó, válaszként a Teremtő szeretetére. Sokkal inkább tekinthetjük az olyan ünneplést törvényeskedő gondolkodásnak, melyet nem isten rendelt el és szentelt meg, hanem emberi hagyományokra tekintettel lett bevezetve. Bibliai és teológiai érvek arról beszélnek, hogy Isten a szombatot az ember javára rendelte el, és ezt az elvárást, ezt a gyakorlatot nem szüntette meg, nem vonta sehol vissza.

            Az Újszövetségi iratok a hét első napját csak az alábbi 8 helyen említik meg:

• “Mikor pedig reggel, a hétnek első napján föltámadott vala, megjelenék először Mária Magdalénának, akiből hét ördögöt űzött vala ki.” Mk.16,9.
• “És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének napkeltekor.” Mk.16,2.
• A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat, és némely más asszonyok is velük.” Lk.24,1.
• “A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt.” Mt.28,1.
• “A hétnek első napján pedig jó reggel, a mikor még sötétes vala, oda méne Mária Magdaléna a sírhoz, és látá, hogy elvétetett a kő a sírról.” Jn.20,1.
• “Mikor azért estve vala, azon a napon, a hétnek első napján, és mikor az ajtók zárva valának, a hol egybegyűltek vala a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt, eljöve Jézus és megálla a középen, és monda nékik: Békesség néktek!” Jn.20,19.
• “A hétnek első napján pedig a tanítványok egybegyűlvén a kenyér megszegésére, Pál prédikál vala nékik, mivelhogy másnap el akara menni; és a tanítást megnyújtá éjfélig.” Csel.20,7.
• “A hétnek első napján mindenitek tegye félre magánál, amit sikerül összegyűjtenie, hogy ne akkor történjék a gyűjtés, amikor odamegyek.” Kor.I.16,2.

A vasárnap megszentelésére való ösztönzést ezekben a szövegekben kellene felfedezni, ha egyáltalán találni akarunk erre ösztönzést. Azonban sehol sem beszélnek ezek a szövegek a szombat nyugalomnapjának vasárnapra való áthelyezéséről. Az idézett szövegek a hét első napjával kapcsolatban nem jelentenek semmi különleges igényt, ezek a szövegek nem parancsolják meg a hét első napjának ünneplését sem. Az evangéliumok csupán arról beszélnek, hogy ezen a napon, eltérőleg a többitől, valami rendkívüli dolog történt. A cselekedetek könyvében szereplő igehely pedig egy szombat esti összejövetelről tudósít. A korinthusi levélben pedig arról van szó, hogy odahaza [1] tegye félre mindenki ajándékát.

            Az Újtestamentum írói gondosan ügyeltek arra, hogy különbséget tegyenek a szombat és a hét többi napja között. Pld.

• “És szombaton nyugovának a parancsolat szerint.” Lk.23,57.
• “A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat, és némely más asszonyok is velük.” Lk.24,1.

Az egyháztörténelmi bizonyítékok kimutatják, hogy a vasárnap ünneplése már nagyon korán elkezdődött az egyház hagyományában, anélkül, hogy valóban bibliai tekintély szolgált volna erre alapul. Az ellenzés, vagy ellenkezés mindazzal szemben, ami “zsidós” volt, éppen úgy siettette a változást, mint az ellenséges hatalom munkája és működése.

• “Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne: csakhogy annak, a ki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia. ” Thess.II.2,7.

Mindezen befolyások ellenére, sok keresztény még évszázadokkal később is a szombatot tartotta nyugalom napként. Minden korban voltak néhányan, akik megtartották, és ma is szorgalmazzák egy ilyen irányú reformáció megvalósítását.

            Az evangéliumok határozottan leírják Jézus Krisztus magatartását a szombattal kapcsolatban. Vegyük példaként Lk.4,16-ot.

• “És méne Názáretbe, a hol felneveltetett: és beméne, szokása szerint, szombatnapon a zsinagógába, és felálla olvasni.” Lk.4,16.

A vasárnapünneplés védelmezői – és egykor én magam is egy voltam közülük – megpróbálják ezt a szöveget félremagyarázni. Azt mondják, Jézus Krisztus csak azért és csak akkor ment oda, mert ott sok emberrel találkozott. Azonban kimondottan így szól: “szokása szerint”. Más szóval: rendszeresen eljárt a zsinagógába szombaton, mivel az Ő Atyjának akaratát kívánta beteljesíteni. Szokása nemcsak evangélizáló tevékenységre irányult, hanem Ő maga is szentnek tartotta a szombatot. Ő egész sor kijelentést tett a szombatról – kijelentéseket, melyek által világos, hogy a szombat nem megszüntetve lett, hanem eredeti állapotába visszahelyezve, eredeti jelentőségének megfelelően értékelve.

            A farizeusoknak, akik tanítványait bírálták, mivel szombaton néhány kalászt letéptek, ezt mondta:

• “És monda nékik: A szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért. Annak okáért az embernek Fia a szombatnak is ura.” Mk.2,27.28.

Semmiképpen sem lehet ezt az eseményt, kijelentést a szombat eltörlésének értelmezni, különösen nem, ha figyelembe vesszük Mt.5,17-29-et.

• “Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen.” Mt.5,17-19. [2]

Jézus Krisztus kijelentései a szombat általános érvényességére utalnak. Ez érthető, hiszen a szombat nemcsak a zsidóknak, hanem az egész emberiségnek adatott, ugyanúgy, ahogy a Megváltó sem csupán a zsidókért jött, hanem az egész emberiségért.

            Jézus Urunk a szombatban áldást lát és nem terhet. Korában jól ismerte a szombat eltorzított képét, mégsem jelentette ki érvénytelenségét, amint azt némelyek állítják. Isten a szombatreformot és a helyes ünneplés helyreállítását kívánja. Krisztus látta, hogy az emberek a szombat áldását nem tudják megtapasztalni, mivel törvényeskedő alkalmazása a szombatot súlyos teherré tette. Ezzel szemben Jézus Krisztus Istennek egyik törvényét sem hagyta figyelmen kívül, és nem helyeselte, nem támogatta az ellene való lázadást.

            A szombatot kiemelte a zsidós, törvényeskedő gondolkodás összefüggéséből, és összhangba hozta az isteni kegyelemmel, amikor azt mondta: “Annakokáért az Embernek Fia a szombatnak is ura.” Ő nem mondta, hogy a szombat továbbiakban nem áll fenn. Azt sem állította, hogy Ő maga foglalja el a szombat helyét, amint a páskabárány helyét betölti. Más szóval: a szombat megszentelésének a Jézusban való hittel kell elkezdődnie! Ezért aztán nem tudja senki a hetedik napot mint a bibliai szombatot valóban szentnek tartani, ha Jézus Krisztust nem ismeri el Urának. A szombati nyugalom akkor kezdődik el, ha mi a bűnhordozó Megváltóba vetett hitben a bűntől “megpihenünk”.

A szombatnak, mint a teremtés emléknapjának, némi mondanivalója van a mi számunkra is, hiszen az embereknek környezetükhöz való viszonyát és az emberi nem egymással való kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát is érinti.

Ha az emberek mindvégig megtartották volna a szombatot, és ezzel komolyan vették volna Isten teremtése iránti felelősségüket, akkor ma a világban nem okozna gondot a környezetszennyezés problémája. Mivel az ember tagadja teremtményi voltát, a földet módszeresen pusztította. Isten az embert arra rendelte, hogy a föld fölött uralmat gyakoroljon, gondot viselve annak élőlényeiről. Ámde az ember, felelősségével nem törődve, a földet kizsákmányolta és tönkretette.

A szombat, mint a teremtés emléknapja, az emberiség közös eredetére is utal. Isten egyaránt atyja mindenféle bőrszínű embernek, és minden nemzetiségűnek. Tehát mindnyájan testvérek vagyunk. A szombat emlékeztet arra is, hogy csak akkor készülünk fel helyesen e nap megszentelésére, ha szívünkből az emberi család bármely tagjával szembeni minden előítéletet és gyűlöletet eltávolítunk. A gyűlölet és előítélet megtűrése lehetetlenné teszi az igazi szombatünneplést, hiszen így Isten iránti hódolatunk értelmetlen és üres lesz. Jézus Krisztus szavai eligazítóak:

• “Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.” Mt.9,13.

A szombatünneplés képviselésével a modern embert a gyorsan múló időre is emlékeztetjük. Mivel a múlt szorongó érzést hagy az emberben, és a jövőre félelemmel tekint előre, az időt csak olyan elemnek tekinti, mely őt száguldó gyorsasággal a semmiség mélységébe taszítja. Az idő az ember szemében veszélyes ellenségnek tűnik, és mégis barátjává lehet.

            Isten nagyon nagyra értékeli az időt, és ezért minden héten egy napot különít el számunkra a hétköznapi feladatoktól, gondoktól, s lehetővé teszi, hogy e napot teljességében a Vele való kapcsolat ápolására, Igéje megismerésére, a testvéri kapcsolatok elmélyítésére fordíthassuk.

            Feltehetjük a kérdést, hogy Isten az Édenben milyenmódon szentelte meg a szombat huszonnégy óráját. Mi a különbség ez időszakasz és a többi időszakasz között?

            A szombatot hasonló módon szentelte meg, mint az úrvacsorát és a keresztséget. Az Ő szava és parancsa által. A Biblia a keresztségről úgy beszél, mint az “újjászületés fürdőjéről”. (Tit.3,5.) Talán nem értjük ezt meg, azonban elhisszük éppen úgy, mint azt a bibliai kijelentést, hogy azúrvacsora Krisztus vérét és testét jelenti.

            Mielőtt a szombattal kapcsolatos rövid ismertetés végére érnék, szeretnék utalni Luther egyik kijelentésére, amely kutatásaim kapcsán meglepetést jelentett. A Nagy Katekizmusban a tízparancsolat jelentőségét tárgyalja. A szombat-parancs magyarázatánál a vasárnap megszentelését nem Biblia-helyekkel támasztja alá, hanem a hagyományok célszerűségével, és a jó rend szükségességével okolja meg. Ha meggondoljuk, hogy elveit “egyedül az Írásra” alapozta, akkor Luther ilyen magatartása elég szokatlannak tűnik. Azonban talán jobban megértjük, ha meggondoljuk, hogy a vasárnap megszentelésének magyarázásánál egyetlen bibliai bizonyítékot sem tudott alkalmazni, mivel nyilvánvalóan nem volt. Különös persze az, hogy továbbra is hű maradt azon elvéhez, hogy a Bibliát magával a Bibliával kell magyarázni, és a Bibliának maga a Biblia a hiteles értelmezője és magyarázója.

Luther arra is utalt, hogy véleménye szerint a szombat a keresztények számára nem szószerinti módon kötelező, azonban nem mert a többi kilenc parancsolattal kapcsolatban hasonló megállapítást tenni. Nagyon nehéz megérteni, hogy miért tette ezt a megkülönböztetést, holott Isten Igéje nem ismer és nem alkalmaz ilyen megkülönböztetést a tízparancsolat parancsolatai között. Miután kijelentette, hogy a szombat parancs nem kötelező többé, és azzal kapcsolatban a célszerűségre és a hagyományokra utal, a vasárnap megszentelésénél a következő meglepő kijelentést teszi:

“Mivel az Isten Igéjétől olyan sok függ, hogy nélküle egyetlen ünnepnap sem szenteltetik meg, azért tudnunk kell, hogy Isten ezt a parancsolatot szigorúan akarja megtartatni, és megbünteti azokat, akik megvetik Igéjét, és nem akarják hallgatni, sem megtanulni azt, különösen az időre utalót, amely arról rendelkezik.”   
(Groser Katechismus, Martin Luther. Ausgewahlte Werke, HogyH. Borcherdt und Georg Míerz, München, 1950. III. kötet.)

Ha Luther itt a hetedik napról, a bibliai szombatról beszélt volna, úgy kijelentései megegyeztek volna a bibliai bizonyítékokkal. Azonban ez a nyomatékos mondat a vasárnapra volt alkalmazva – ami ahogy azt már láttuk – emberi hagyományból eredt, Luther kijelentéseit törvényeskedőnek kell tekinteni. Megkísérelt olyan valamit parancsolatnak állítani, ami egyszerűen mint parancsolat, nem létezett.

            Nincs szándékomban Luthert, mint teológust vagy reformátort becsmérelni, lekicsinyelni. Csodálatom és elismerésem naponta növekszik iránta a keresztény hitigazságok feltárásában betöltött hatalmas szerepéért. Inkább azt szeretném bemutatni, hogy ő is csak ember volt, és ezért tévedhetett. Egy élete volt, csupán, és ebbe nem fért bele minden elfelejtett, elfedezett, eltorzított ismeret felismerése, feltárása. Amit azonban felfedezett, arra nagyon nagy szükség volt az ő idejében. Mai napig is hasznát vesszük azoknak. Luther óta nagyon sokat tanultunk a Bibliából. Talán ha hosszabb életet élt volna, akkor a szombat-reform szükségét is felismerte volna. A jelenlegi bibliamagyarázat és a teológia szilárdan Lutherre és a 16. század más reformátoraira lett alapozva. Ha azonban a teológia a Sola Scriptura elvére és nem Solus Lutherre hagyatkozik, úgy az utolsó, a döntő szót az Írásnak és nem Luthernek kell kimondani.

            Abban az időben, amikor a szombat-kérdést megvizsgáltam, állandóan világosságért és vezetésért imádkoztam. Egyik napon a Zsoltárok könyvét tanulmányozva, a következő helyre bukkantam:

• “A te parancsolataidnak útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet! Taníts meg Uram a te rendeléseidnek útjára, hogy megőrizzem azt mindvégig. Oktass, hogy megőrizzem a te törvényedet, és megtartsam azt teljes szívemből. Vezérelj a te parancsolataidnak útján, mert gyönyörködöm abban.” Zsolt.119,32-35.

(Folytatása következik)