19. rész

XIII.Új kezdet

1968 késő nyarának ama eseményteljes szombatja óta sok minden történt az életemben. Az út nem volt könnyű, azonban csak a Krisztusnak való teljes átadás és az Ő uralmának feltétlen elfogadása által találhatunk békességet és biztonságot. Csak ha így imádkozunk: “Nem amint én akarom, hanem amint Te!” – akkor találjuk meg azt az utat, amit kijelölt számunkra. Istennek terve van mindegyikünkkel, és az Ő segítségével engedelmeskedhetünk akaratának és követhetjük Őt.

                Elhatározásomat, hogy a lutheránus egyházat elhagyom, és csatlakozom az adventista gyülekezethez, különböző módon ítélték meg. Legszűkebb barátaim, akik legjobban ismertek, megértették döntésemet, és kapcsolatunkat továbbra is fenntartottuk.

                Némelyek nem értettek velem egyet döntésem megokolásában – és igazuk van, lehet más véleményük -, azonban továbbra is respektálták és elismerték keresztény meggyőződésemet. Sokkal barátságosabbak és megértőbbek voltak velem szemben, mint amilyen feleségemmel szemben én voltam, amikor elhatározta, hogy adventista lesz. Barátaim és korábbi lelkészi körzetem tagjai közül néhányan annyi bizalmat tanúsítottak irányomban, hogy legalább meghallgatták az igazságról szóló bizonyságtételemet, és az adventista krisztocentrikus üzenetet.

                Voltak némelyek, akik hallottak tőlem valamit, s a Szentlélek által engedték szemüket megnyitni. Készek voltak a szombatot is megtartani, és Krisztus visszajövetelére felkészülni. Az üzenethirdetés olyan, mint mikor követ a vízbe dobnak, és minden irányban megfigyelhető a hullámok fodrozódása. Döntésem egyik “hulláma” elért egészen Montevideóig (Urugvay), ahol egy lutheránus misszionáriusnő az adventi üzenet elfogadásáért vagy az ellene való állásfoglalásért folytatott küzdelmet. Miközben most soraimat írom, tudomásomra jutott terve, hogy az Andrews egyetemre jön. A bibliai igazságoktól meggyőzve, tapasztalatom és feleségem bátorítása arra késztette, hogy Limában (Peru) alámerítkezés által megkeresztelkedjen, és így mint h. n. adventista térjen vissza az Egyesült Államokba. Ki tudja, hány embert érint az igazság, ha a döntésre késztető “hullámok” érintik őket?

                Mások másképpen ítélik meg döntésemet, és az ebből származó következtetéseik egészen mások. Úgy vélik, hogy teljesen elveszítettem józan emberi értelmemet. Némelyek úgy hiszik, hogy döntésemmel bizonyos előnyöket tartok szemem előtt. Vannak akik úgy vélik, hogy feleségem miatt kellett így döntenem. Egyesek úgy értékelték döntésemet, hogy mint gyáva nyúl, kiutat keresek, hogy elkerüljek egy nehéz és kellemetlen szituációt. Néhányan kimondott akadémikus döntésnek tartották elhatározásomat, és nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget.

                Döntésem értékelésének ezek a kísérletei az ember természetes magatartásából fakadnak, hiszen könnyebb esetemre valamilyen magyarázatot találni, mint az igazság után kutatni. Mivel annak idején feleségemet én is félreértettem, indítékait félremagyaráztam és nem egy nagyobb igazság megismerésének tulajdonítottam elhatározását, így meg tudom érteni azokat, akik most engem bírálnak, és ítélnek meg tévesen.

                Feleségem döntésében saját nézeteimben éreztem megtámadva magam, és meggyőződésemben láttam veszélyeztetettséget. Ez elbizonytalanított, és az advent üzenet fenyegetettség érzetét keltette bennem. El kell ismernem, hogy nem feleségemen múlt ennek a lelki magatartásnak a kialakulása, hanem saját hibámból adódott.

                Biztos vagyok abban, hogy az én döntésem is sok embert éppen úgy fenyegetett és bizonytalanná tett, mint akkoriban engem feleségem gondolkodásbeli megváltozása. Azonban az Isten igazságát sohasem kell félteni. Ha többre vágyik az ember mint csupán tájékozódásra, akkor a megismertekből le kell vonni a következtetést. Döntésre kell jutni! A megismert világos igazságok megrendíthetik, összeomlással fenyegethetik régebbi meggyőződésünket. Sokan erre rádöbbenve, ahelyett hogy az igazságot érvényesítenék, felhagynak a kutatással azért, hogy magukat védelmezzék a megismert igazsággal szemben. Védekező magatartást vesznek fel, érveket és bizonyítékokat gyűjtenek, amelyek alátámasztják feltételezéseiket, és amelyek megerősítik őket régóta megszokott elgondolásaikban, életvitelükben. Görcsösen védelmezi az ember azt, amiben mindig is hitt. Ez azt eredményezi, hogy a tanulás abbamarad, a növekedés folyamata megszakad.

                Én együttérzéssel vagyok azok irányában, akik az adventista közösség által képviselt bibliai igazságokkal szembehelyezkednek, azonban a krisztusi szeretet arra késztet, hogy bizonyságot tegyek arról, amit meggyőződésem szerint Isten is szeretne ezeknek az embereknek mondani.

                E könyv olvasóját magam kérem meg, vizsgálja meg, állapítsa meg, hogy valóban Isten vezette-e e életemet vagy sem. Az eddig elmondottak alapján meghozhatja saját döntését is. Ami engem illet, én az ige szavaival vallom:

• Mert én tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy Ő az én Nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra. Tim.II.1,12.

(Folytatása következik)