2. rész.

Feleségem szerencsére elég bölcsnek bizonyult, és haza jött velem. Gyermekeinket elküldtük otthonról, és elkezdődött a hosszú, kellemetlen jelenetek sora, amely két éven keresztül újra és újra megismétlődött.

            Tudni akartam, mit gondolt, mi volt a nézete. Mi történt az utóbbi két hét alatt, amikor közösen jártak és vettek részt a sátor-összejöveteleken. Olyan hiszékeny és naiv volt, hogy egy olyan együgyű és nevetséges teológiának áldozatul esett? Evangélikus iskolázottsága és lutheránusi értelme alapján nem tudta, hogy ez a szekta nem más, csak egy törvényeskedő vallás? Eddig, keresztényi hitében és tapasztalataiban csodálatosan növekedett. Most, amikor a törvény követelményeihez visszatérni igyekszik, ez lelkiéletében csakis hanyatlást eredményezhet. Egyáltalán, hogyan tudott arra gondolni, hogy a zsidó szombatot elfogadja, miután Krisztus a törvény cselekedeteitől megszabadította őt?

            Ő csendben ült. Én dühöngtem, és haragomnak, csalódásomnak és növekvő indulataimnak szabad folyást engedtem. Kitartó hallgatása felelet volt kérdéseimre. Mi történt vele? Hogyan tudott olyan buta lenni? Észnél volt-e? Felismerte-e  azt a tarthatatlan helyzetet, amelybe magatartása engem is belevitt? A történtek milyen kihatással lesznek családunkra nézve? Milyen megoszlást eredményez magatartása? Mi lesz az én jövőmből, papi hivatásomból? Egyáltalán, gondolt-e rám, amikor megpróbálta saját lelki szükségletét követni és kielégíteni? Nem adtam neki lehetőséget magatartása megmagyarázására sem, és meg sem kíséreltem őt megérteni. Csak azt a lehetetlen szituációt láttam, amelybe eljárása belesodort.

            Ezt a helyzetet Sátán támadásának éreztem papi hivatásom ellen. Van-e sebezhetőbb valami, mint egy lelkész otthona és családja? Ha Sátánnak sikerül otthonomat szétrombolni, megrontani, akkor hatalmába kerülök, és minden jót, amit az elmúlt öt évben felépítettem, elpusztíthatja. Feleségemet hamis teológiai nézetekkel sikerült félrevezetnie. Mindazok, akik ezeket a hitbeli nézeteket elfogadták, véleményem szerint Sátán megtévesztett eszközei, akik semmi mást nem akarnak, mint a komoly hívő emberek otthonát szétrombolni. Tudom, hogy az utolsó napok egyik jele – közvetlenül Krisztus visszajövetele előtt – a sok hamis próféta fellépése. Számomra ez a vallás-közösség ezeknek a csoportoknak egyike volt.

            Sem érvek, sem felvilágosítások, sem kérések, semmi sem tudta feleségem magatartását megváltoztatni. Semmi sem tudta eltéríteni a szombat-tartástól. Egész életstílusa azonnal megváltozott. Idegenné lett házamban.

II.Visszatekintés

Finnország hatalmas ország. Tűlevelű fákkal, fehér nyírfákkal és sok-sok tóval teli ország. Rövid nyár és hosszú, hideg tél jellemzi éghajlatát. Lakói erős, edzett emberek. Zord klímája ellenére szeretik a természetet, és szívesen vannak a szabadban. A hívők mély jámborságot és rendíthetetlen bizalmat tanúsítanak Isten iránt. Mivel csaknem konok módon szabadságszeretők, és egyben lojálisak is, ellenállnak minden erőszakos ráhatásnak, azonban ha szívüket önként odaadják valamilyen ügyre, akkor hűségükben és meggyőződésükben rendíthetetlenek.

            Ez az az ország, ez az a nép, amelyből mi származunk. Feleségem is, én is. Az ő elődei tisztán finn származásúak, Finnország középső részéből valók. Az enyémek svédül beszélő finnek a nyugati partról, nem messze az ősi Vaasa várostól. Mint földművelők, keményen dolgoztak a néhány termékeny hónap alatt, és nem egyszer éltek át szűkös éveket. Egy ilyen szűkös esztendő idején, röviddel a századforduló előtt, feleségem szülei, az én nagyszüleim és édesapám, elhagyták Finnországot, és kivándoroltak Amerikába.

            1929. május 14-én születtem az amerikai szövetségi államban, Illinoisben, Waukegán városban. Édesapám kőműves volt, és egy új házat épített családjának, csak egy fél blokkal a még üres telken, melyen később mindketten templomot akartunk építeni, amelyben majd egyik napon esküvőmet tartottam volna. A nagy világgazdasági válság már kezdetét vette. Amikor azután kiteljesedett, édesapám elveszítette munkáját és házát. Súlyos idők következtek. Apám becsvágyó ember volt, és nagy tervei voltak családjával.

            Hat év múlva született egyetlen leánytestvérem, Joanne.

            Nagyon érdekes, hogy mi minden marad meg valakinek az emlékezetében gyermekkoráról. Nagyon jól emlékszem az óvónőmre. Nagyon barátságos volt, és kellemes modorú. Emlékszem arra a kőre, amely keményen eltalálta fejemet egy alkalommal a játszótéren. Véres fejjel futottam édesanyám karjaiba, aki lemosta könnyeimet és megvigasztalt. Jól emlékszem első kerékpáromra. Még mindig tudom, mennyit szenvedtem a matematika órákon. Elevenen él emlékezetemben az a nap, amelyen Roosevelt elnök meghalt. Emlékszem arra az időre, amikor édesanyámnál először jelentkezett a fejfájás, amikor szemevilágát kezdte elveszíteni, és végül két agyműtétet kellett végrehajtani rajta annak érdekében, hogy eltávolítsák azt a daganatot, amely lassan mégis végzett vele. Még mindig élénken él bennem, hogyan csókoltam meg utoljára, s még mindig hallani vélem szavait: “Óh, milyen jót tesz ez nekem, milyen jól esik”. Két nap múlva meghalt, három évi vakság után. Jól emlékszem a temetésére, a prédikációra, amit az evangélikus pap mondott:

• “Lehanyatlik az ő napja, mikor még nappal volna …” Jer.15,9.

Csak negyvenhárom éves volt.

Édesanyám 1948-ban halt meg. Én ekkor 19 éves voltam, és már egy éve dolgoztam együtt édesapámmal. Mivel nem tudtam mit csináljak, mihez kezdjek az iskola befejezése után, azt tanácsolta, tanuljam ki a kőműves mesterséget. Az ő döntését végzésnek tekintettem. Belőlem hiányzott az önbizalom, és az erős jellem. Édesapám fegyelmezettsége és tapasztalata hozzá hasonló jellemvonásokat fejlesztett ki bennem. Csak jót tanulhattam mellette. Gyakran mondta: "Légy mindig becsületes.” “Sohasem lehetsz olyan öreg, hogy minden nap ne tudnál valami újat tanulni.” “Sohase jusson fülembe, hogy rossz munkád miatt szidnak.” Mivel szakmájának mestere volt, azt akarta, hogy belőlem is az legyen. Azok az évek, melyeket vele együtt dolgoztam át, hasznosak és értékesek voltak.

            Végül egy kisebb építkezési vállalatot alapítottam. Az 1953/54-es évek nem voltak könnyűek, azonban mégis jövedelmezők lettek. Kis vállalkozásom eredményesnek bizonyult, így azután nagy terveket szőttem. Valakinek azonban még nagyobb tervei voltak velem! Életem abban az évben új irányt vett.

Amikor gyermek- és ifjúkoromra visszagondolok, nem emlékszem, hogy komolyan gondoltam volna Istenre. Még Édesanyám betegsége és halála alkalmával sem. Számomra nem létezett Isten. Azonban lassanként az üresség érzése kezdett tapasztalattá lenni bennem. Noha foglalkozásom alkotói munkát jelentett, mégis bensőleg mind nyugtalanabbá és elégedetlenebbé váltam. Az élet semmi esetre sem veszítette el értelmét, csak keveselltem azt, amit nyújtani tudott számomra. “Az életnek többet kell adnia, mint amennyire tudatában vagyunk annak” – ilyen gondolatok ébredtek bennem akkoriban. “Létünknek valahol meg kell találni az értelmét és célját”. Így kezdtem el olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyeket évekig mellőztem, szándékosan kerültem.

            Barátaim meghívtak a hetenként rendezett ifjúsági együttlétekre, a baptista gyülekezetbe. Meghívásukat elfogadtam. Miután néhányszor részt vettem rendezvényeiken, elmentem a vasárnap reggeli istentiszteletre is. Azonban az a nyomás, melyet néhány fiatal megkísérelt rám gyakorolni, kevésbé tetszett. Mégis elhatároztam, hogy többet foglalkozom a keresztény hittel. Úgy gondoltam, talán ott kellene elkezdenem, ahol mint gyermek, keresztségben részesültem, a lutheránus egyházban. Valóban ott kezdtem el azután megnyitni fülemet és szívemet a kereszténység üzenete előtt. A következő évben az evangélium prédikálása nyomán megismertem Jézus Krisztust, mint Megváltómat, az én Uramat. Naponta lelkesített az a lehetőség, hogy Bibliámat megnyithatom és benne az élethez közel álló dolgokat, oktatásokat és fontos tanácsokat találok. Krisztus közelségét örömmel fogadtam, és megtapasztaltam a bűn feletti győzelmet. Erőt nyertem a kétségbeesés, az élet céltalansága és értelmetlensége legyőzésére.

            A téglák egymásra rakása, illesztése szent feladattá lett számomra. Hitoktatásban részesültem, és a helybeli lutheránus gyülekezetbe felvételt nyertem. Hamarosan a kórusnak is tagja lettem. Ott megismerkedtem egy fiatal lánnyal, Shirleyel, akinek unokanővérem bemutatott. Unokanővérem Shirley fivérének volt a felesége.

            Shirley finn származású volt, Észak-Michiganból. Rendszerint egy kis tengerészsapkát viselt, kerékpáron bejárta az egész várost, és nagyon lelkesedett a sport iránt. Gyermekkora óta keresztény volt, s nem emlékezett olyan időre, amikor nem hitt volna Jézus Krisztusban, mint megváltójában. Wakefieldben, Dávid és Anna Jarcinen leányaként született, és keresztényi légkörben nőtt fel. Nehéz volt felnevelni a húszas és harmincas években egy ilyen nagy családot. Tizenkét gyermek volt együtt a családban, akiket táplálni és ruházni kellett. Shirley szülei mindketten másodszor házasodtak. Édesapjának első felesége influenza járványban halt meg. Édesanyja első férje pedig egy bányaszerencsétlenség áldozata lett. Így a családban három csoport gyermek került össze, akik nem minden humor nélkül mint az “enyémek”, a “tieid” és a “mieink”-nek lettek megjelölve. Mindegyik csoporthoz négy gyermek tartozott, és Shirley volt a legfiatalabb a gyermekseregben. Egyik fivére evangélikus lelkész volt, egy másik laikus prédikátor. Édesanyjukkal különösen jól megértették egymást, és legmélyebb gondolataikat is közölték egymással. Anna Jarvinen volt a család lelke, miközben Dávid a szilárdságot, határozottságot képviselte. Dávid és Anna csecsemőkként lettek bekeresztelve a finn lutheránus egyházba, és szigorúan alá kellett vetniük magukat a katekizmusi gyakorlatoknak. Kívülről tudták Luther Kis Katekizmusát, és a Szentírás sok igéjét. A finn ébredési mozgalom mély kegyessége betöltötte szívüket. Szerették Isten Igéjét, és még idős korukban is hangosan olvastak fel a nagy családi Bibliából. Dávid, nyugdíjazásától haláláig legalább háromszor olvasta át a Bibliát. A Jarvinenseknek mély, állandó kapcsolata volt a lutheránus egyházzal. Ez a vonzódás már gyermekkorukban beléjük lett oltva. Templomukban tanulták meg egyházuk énekeit is, és a Lutheránus ébredési mozgalom sok kedves énekét. (Némelyiknek tizenöt versszaka is van.) Egyházhoz való szeretetüket magukkal vitték Amerikába is. Shirley legkedvesebb emlékei közé tartozott az a sok istentiszteleti látogatás, melyet szüleivel együtt tett. Még ma is látja édesapja imára kulcsolt nagy, kemény, munkától kérges kezét. Már korán megtanították az Isten háza iránti tiszteletre és hódolatra. Nem volt szabad a templomban beszélniük, hanem nyugodtan, csendben kellett ülniük, szemüket a papra irányítani, hogy a prédikációt tudják gondosan követni. A prédikáció általában egy óra hosszáig, vagy még tovább is tartott. Tizenhárom évesen, a konfirmáció által a gyülekezet tagja lett. Az iskola befejezése után elment otthonról, hogy kereskedői kiképzést nyerjen. Waukegenbe ment (Illinois állam), hogy ott a tengerészeti kiképző központban dolgozzon. Röviddel ezután találkoztunk.

            Találkozásunk azért volt sorsdöntő, mert éppen abban az időben történt, amikor elkezdtem a lutheránus egyházat látogatni. Krisztushoz fordulásom az Isten Igéjének prédikálása által jött ugyan létre, azonban az ő lelkes és meggyőző személyes vallomása is erős hatást gyakorolt rám. Leginkább az egyházi rendezvényeken találkoztunk, vagy az étteremben. Az ilyen alkalmakkor órák hosszat beszélgettünk egymással. Ezen beszélgetések alkalmával tudatára ébredtem hitemnek is, és először kezdtem erről beszélni. Csodálatos az, hogy milyen keveset tud valaki a saját meggyőződésének mélységéről addig, amíg nem talál alkalmat arra, hogy valakivel közölje azt. Beszélgetésünk segítségemre volt abban, hogy újonnan nyert hitemet formába öntsem és helyesen elrendezzem.

            1953 júniusában tartotta a finn Lutheránus Egyház az évi zsinatát Waukegánban. Isten ismét irányítóan alakított életem menetén. A Szt. Márk kórus – amelyhez mi is tartoztunk, meghívást kapott a zsinatra, hogy énekszolgálatot lásson el.

(folytatása következik)