5. fejezet

5. rész

Ennek prédikálása lett legfontosabb feladatom. Mi egy pusztuló világban élünk. Ez olyan tény, ami minden komoly bibliakövető, Bibliában hívő ember előtt világossá lesz. Egyetlen emberi intézkedés sem tudja a világ súlyos, fenyegető problémáit megoldani. Miközben az emberiség történelme a tudomány és technika fantasztikus fejlődését tükrözi vissza, ugyanakkor egy totális erkölcsi csőd bontakozott ki.

            Mai világunkban sok pesszimista államférfinak semmilyen reménysége nincs, amely fel tudná oldani a meglévő sok feszültséget. Még arra sincs remény, hogy a fennálló állapotokat rögzíteni lehetne, megállítva a további hanyatlást, romlást. Most van itt az ideje annak, hogy mindazok, akik Istentől az Ő Igéjének hirdetésére elhívattak, a Biblia üzenetét helyesen felismerjék és meggyőződéssel, határozottan és tisztán, világosan hirdessék!

            Isten kezünkbe adta a Bibliát, hogy általa életünket és jellemünket megváltoztassa. Nemcsak vallásos információk érdekes gyűjteménye a Biblia. A benne található információk nemcsak az értelemhez szólnak, hanem Isten azt szeretné, ha a megbocsátás és reménység evangéliuma elérhetné az emberek szívét. Bizonyos, hogy az értelmet is be kell fonni a hit cselekedetébe, természetes, hogy helyes értelmi meglátásokra kell jutnunk. Azonban ezen túl még jelentős szerep jut az emberi akaratnak is annak érdekében, hogy az ember helyes cselekvésre szánja el magát, gyakorlati keresztény életet éljen. Az embernek szívét, érzelmi világát, gondolkodását és akaratát kell átengedni Istennek, Aki őt az evangéliumban hívja magához. Így kell nekem is prédikációmban az értelemhez, az akarathoz és a szívhez fordulnom. Igehirdetéseim középpontjában Krisztusnak kell lenni, mélyen begyökerezni a Bibliába, amely a megbocsátás és reménység üzenetét tartalmazza, a sóvárgó szív kielégítésére. Elérendő célja az igehirdetésnek, hogy döntésre szólítsa fel a hallgatóságot. Az evangélium üzenetének megértését követően döntésnek kell következni az üzenet mellett vagy ellen. Vagy engedelmeskedik vagy nem. A Szentlélek befolyásolja lelkiismeretét, mivel hogy senki sem hallgathatja Isten Igéjét hosszabb ideig anélkül, hogy valami módon ne döntene. Vagy elhagyja az egyházat azért, hogy ne hallja többé az Igét, és csökönyös lázadásában megkeményíti szívét az ellen amit igazságnak ismert meg, vagy elfogadja Isten Igéjének igazságait.

            Az embernek meg kell ismernie Isten lényét. A prédikátornak illik Pál apostollal mondani az embereknek:

• “Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.” Kor.II.5,21.

A Timótheusnak adott figyelmeztetés sohasem volt fontosabb a prédikátori szolgálatra nézve, mint ma:

• “Kérve kérlek az Isten és a Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára kérlek: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak. Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” Tim.II.4,1-5. (Ref. ford.)

Pál apostolnak ez a figyelmeztetése összhangban van az utolsó időkről szóló kijelentéssel. Mivel Krisztus nemsokára megjelenik, hogy az Ő hűséges gyülekezetét haza vigye és az ítéletet megtartsa, a bűnbánatra hívásnak, s a Benne való hitnek hangoznia kell, minden várható kellemetlenség ellenére is.

A Timótheusi levél nem egy világos képet tár elénk napjaink egyházáról? A teológiában határozott eltérést látunk a Bibliától. A gyülekezet síkján humanista irányzatok befolyásolják a vallásos értelmezést. A keresztény pedagógia gyakran csak arra szolgál, hogy kérdéseket vessen fel, és az ifjúságban kétségeket ébresszen fel, ahelyett, hogy a kérdésekre választ adna, és a hitet előmozdítaná.

            Az egyes egyházi tag, aki noha vallásos szeretne lenni, eközben azonban természetes hajlamait követi, és nem ritkán a Bibliával ellentétes magatartást tanúsít. Sok “keresztény” nem akarja magát kényelmes eltévelyedésében megzavartatni, és hamis felfogásában útbaigazíttatni. Az a prédikátor, aki kitart a Krisztus által kegyelemből nyerhető hit általi megigazulás hirdetésében, és azt tanítja, ellentétben a cselekedetek általi megigazulással (aminek az a lényege, hogy én elég jó vagyok ahhoz, hogy Isten előtt kedves legyek), nem lesz népszerű a gyülekezetekben. Sok gyülekezet előnyben részesíti az olyan lelkészt, akinek prédikációi nem vonják kétségbe tévedéseiket, nem buzdítják visszafordulásra hitrejutásra, Jézus iránti odaadásra őket. Mint a pásztor nélküli juhok, eltévedtek a rítusok, a filozófiák és a vallásosság erdejében, és így elveszítik az örök üdvösséget, anélkül, hogy elveszítenék a kereszténység látszatát.

            Sohasem tudtam megelégedni, egyetérteni azzal a szemlélettel, hogy valaki máris keresztény, csupán csak azért, mert megkeresztelték, és egy egyház tagjává lett, rendszeresen részt vett az úrvacsorán, és nagyvonalúan adományokat ad. Ez tisztán törvényeskedő vallásgyakorlat lenne. Egy prédikátornak sohasem szabad feltételezni, hogy gyülekezeti tagjai mind, magától értetődően igazi keresztények. Ha ezt a szemléletet elfogadná, akkor elmulasztana az elveszettekhez üzenettel fordulni. Másrészről azonban azt sem szabad vélnie, hogy senki sem keresztény hallgatói közül, mert ez esetben prédikációiban sohasem bátorítná őket arra, hogy a megszentelődésben növekedjenek. Helyes az, ha úgy prédikál, hogy szavai a megtéretlenek és a megtértek szívét egyaránt érintsék.

            Már korán, papi szolgálatom kezdetén, evangéliumi módon kezdtem prédikálni. Ezen nem azt értem, hogy minden prédikációmat vagy határozott felhívásomat pozitív döntések követték. Megpróbáltam azonban a bibliaszövegek jelentőségét olyan világosan és érthetően kifejteni, hogy a hallgatók felismerhessék, hogy hol állnak, és Isten mit vár el tőlük. Ugyanakkor tudatosítani akartam az egyénekkel, hogy dönteniük kell, halogatás nélküli döntést kell foganatosítaniuk.

            Tulajdonképpeni feladataim mellett, szívesen tartottam minden évben legalább egyszer egy sorozat-kiegészítő evangélizáló rendezvényt. Első gyülekezetem értékelte ezt, mivel a bibliai, evangéliumi irányzat mindig nagyon eleven volt a finn evangéliumi lutheránus egyházon belül. Különösen szívesen emlékezem egy két hétig tartó evangélizációs sorozatra, amely által sok ember áldásban gazdaggá vált. Két és fél évig szolgáltam abban az egyházkerületben, amely három gyülekezetből állt. Az emberek barátságosak voltak, és készségesek a közös munkára. Mégis úgy látszott, hogy több időt töltök az utazással – évenként 50.000 km-t. – mint tanulmányozással és lelkigondozással. Amikor felkínáltak egy egyházkerületet hatszáz taggal, szívesen mondtam igent.

            Az új gyülekezet áradozva, lelkesen fogadott, már csak azért is, mert új lelkészt kapott személyemben. Így kezdődött el munkám a Bessemeri Sharon Lutheránus gyülekezetben, Michigan államban.

            A gyülekezet elöljáróival, első beszélgetésem alkalmával nagyon részletesen megbeszéltük a gyülekezet szükségleteit. Különösen az ifjúsági munkát viselték szívükön. Amikor véleményüket kértem prédikátori szolgálatomra vonatkozóan, azt válaszolták, hogy azt nem tekintik feladatuknak, hogy előírják, mit prédikáljon a lelkész. Bíztak abban, hogy Isten Igéjét fogom részükre hirdetni úgy, ahogy azt én megértettem. Csak az volt a kívánságuk, hogy érthetően prédikáljak. Biztosítottam őket arról, hogy a gyülekezet lelki szükségleteit tekintem majd a legfontosabbnak.

            Hamarosan felismertem a különbséget az előző és a mostani gyülekezetem között. Elhatároztam, hogy az evangélizálással nem sietek, vagyis nem hamarkodom azt el. Először is szükség volt arra, hogy elnyerjem bizalmukat, mint lelkészük. Két év elteltével úgy láttam, hogy eljött az ideje az első evangélizáció megkezdésének. A gyülekezet helyeselte egy rendezvénysorozat megtartását. Inkább bibliaórákat tartottam, mint a szokásos evangélizációs sorozatot. A sorozat eredményétől felbátorodva, elhatároztuk, hogy a következő évben megismételjük azt. Abban a reményben, hogy híveim egy ismerős és bizalomra méltó evangélistára még határozottabban reagálnak, feleségem fivérét, aki szintén evangélikus lelkész, meghívtam egy sorozat megtartására. Mivel a gyülekezetben ennek is sikere volt, a következő évben ismét egy másik, tapasztalt evangélistát hívtunk meg. Ez a jellegű evangélizációs sorozat ismét további két évig tartott. Igazi megtérésekhez vezetett, és a hit sokakban ismét felébredt, és megerősödött. Ugyanebben az időben saját prédikációim is evangéliumi jellegűvé és döntésre bíróvá váltak, és nagy befolyást gyakoroltak sokak életére. A Szentlélek közreműködött. Boldoggá tett annak szemlélése, ahogy sokan megnyitották szívüket és értelmüket Krisztus számára. Örültem annak, hogy néhányan az ő naponkénti életükben érvényesítették a Biblia tanításait.

            Amikor magamat mindinkább az ifjúságnak szenteltem, értük imádkoztam és szoros kapcsolatot hoztam létre velük, elkezdtek ők is Krisztus hívására válaszolni. Szükségletükké vált más fiataloknak is elmondani az örömüzenetet. Sohasem fogom azt az estét elfelejteni, amikor közülük hárman megkérdezték, vajon szervezhetnek-e egy ifjúsági csoportot. Felettébb boldog voltam, és bátorítottam őket a tervezésre. Meglepetve és elragadtatva ültem ott, és hallgattam őket, mint tettek bizonyságot énekeik által, zongorával és gitárkísérettel. Alig tudtam fékezni magam, amikor felismertem e csoportban rejlő lehetőségeket. Olyan programot állítottak össze egyházi zenéből, amely a mai ifjúság keresztény hitének időszerűségét közel hozza. Azon az estén egy friss és eleven szél kezdett fújni gyülekezetemben. Lelkesedésem láttán megígérték a fiatalemberek, hogy előadásaikat még javítani fogják. Én pedig biztosítottam őket ismételten arról, hogy tovább fáradozom azon, hogy újabb lehetőségek és alkalmakat találjak arra, hogy programjaikat előadhassák.

A következő év számomra is nagyon izgalmas volt. A New Life Singers nevet adták maguknak. Egységes öltözékben léptek fel, piros-fehérben, és sok templomot látogattak meg a félszigeten. Programjaik lelkes helyeslésre találtak. Számos meghívást kaptak. Valamivel idősebb tanácsadóik és én is, felismertük, hogy a csoportnak szüksége van egy autóbuszra. Néhány kemény-nyakú ellenző kivételével a gyülekezet elhatározta, hogy csak egy tízéves öreg iskolabuszt fog szerezni. A busznak a Józsua nevet adtuk, mivel az ígéret földjére kellett vinnie őket. A fiataloknak lehetővé tette, hogy Minneapolisban nagy utakat megtegyenek az ifjúsági találkozókra, a nyári hónapokban a Biblia-táborokra és a televízióban való felejthetetlen fellépésre. Különösen egyik nyáron tette lehetővé “Józsua” sok ifjúnak a Krisztus melletti döntést, amikor egy egész rakomány fiatalt hűségesen és megbízhatóan egy Biblia-táborba vitt. Azért imádkoztak, hogy a táborból való visszatérésnél ezek közül az ifjak közül mindenki egészen személyes módon ismerje meg Jézus Krisztust. És valóban így is történt. A tábor ideje alatt mindegyik ifjú Krisztus mellett döntött. Éneklésüket - haza felé tartva – sohasem fogom elfelejteni. Szülők és mások is, boldogok voltak afölött örvendve, amit Isten tett a fiatalok életében. Fiatalos lelkesedésük és bátorságuk, ahogyan munkájukat végezték, sokakat magával ragadott.

            Lassanként a felnőttek is felismerték az igazi hit értékét, és nagyobb készséget mutattak az iránt, hogy másokkal is közöljék hitüket. Csaknem maguktól alakultak ima-csoportok és biblia-körök. Ezeket két hetenként tartották más-más otthonokban. A csoportok tagjai a Bibliáról beszéltek, lelki felismeréseket, tapasztalatokat mondtak el egymásnak. Így az elnyert áldásokat, küzdelmeiket, szükségleteiket megosztották egymással. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, elkezdték egymást értékelni, elfogadni, és hívőként szoros közösséget alkottak egymással. Idővel ezek az imakörök a keresztényi tapasztalatok megszerzéséhez kiváló eszközökké váltak.

            A keresztényi hit és élet valóságát és lényegét sok gyülekezeti tag teljesen újnak látta. Én szerettem ezeket az embereket, és meg voltam győződve arról, hogy a maga idejében megismerik Isten velük kapcsolatos terveit. Ha tovább imádkozunk, dolgozunk és hirdetjük az Igét, a Lélek gyümölcseinek kétségtelenül láthatóvá kell lenniük. Az egész környéken az én gyülekezetem volt a legaktívabb. Hat boldog éven keresztül dolgoztam közöttük, hogy egy mélyebb hitre és eredményes szolgálatra ösztönözzem, biztassam őket. Isten megáldotta munkámat. A Szentlélek megtérítette az egyiket, és felébresztette a másikat egymás után. Az ifjúságban tudatosodott, hogy Krisztus mit akar tenni értük és velük.

            Naponta kértem a gyülekezettel együtt. az Úrtól bölcsességet és erőt saját részemre és környezetem számára. Az emberek felkerestek, hogy tanácsot és segítséget kapjanak tőlem. Mivel szolgálatomban – minden gyengeségem dacára – Isten áldását tapasztaltam meg, arra a bibliai igére gondoltam:

• “A világ erőtelenjeit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.” Kor.I.1,27.

Ilyen állapotok közepette, egy gyümölcsöző tevékenység közben, jött keresztényi életem legnagyobb krízise.

(Folytatása következik)