9. rész.

VI.Egy krízis és annak következményei

Azzal a ténnyel megbarátkozni, hogy Shirley a hetednapi adventistákhoz csatlakozott, számomra egy hosszú folyamat volt. Bizonyos tekintetben Finnországban egy erdővel borított hegy csúcsán kezdődött el. Egyedül elmélkedtem jövőm felől. Kétség, kételkedés szállt rám. Amikor délre tekintettem, a lenyugvó Nap utolsó sugarai felékesítették a régi templom oromzatát és harangtornyát.

            Ez az épület fontos szerepet játszott elődeim életében. Amikor a Nap lehanyatlott és a beálló sötétség egybeolvasztotta a templomot a környezetével, az én bátorságom is lehanyatlott. Lenn a városban fények gyúltak ki a kicsiny házak ablakain, és a folyó csillogott a tükröződő fényben.

            Azon az éjszakán, fenn a hegyen, az otthontól oly távol, s messze gyülekezetemtől, küzdöttem Istennel, a saját kételyeim ellen harcoltam. Istenben való hitem elérte a legmélyebb pontot mióta kereszténnyé lettem. Amikor az esti sötétség a szép ősi templomot elnyelni látszott, úgy tűnt, mintha szívemet is egy rettenetes sötétség vette volna körül.

            Amikor a kempingbe visszatértem, sógoromnak egy levelet írtam, amit azonban – szerencsére – sohasem küldtem el. Ezt írtam:

“Nem tudom, visszatérésem után mit fogok csinálni. Isten nem felel imámra, s én az egész dolgot, mint kilátástalan esetet feladtam. Valószínű, a döntés valamilyen formáját választanom kell, ha haza megyek. Azonban nem tudom, mit kell tennem. Bensőleg szó szerint szét vagyok szakítva ebben a konfliktusban: a feleségem és a hivatásom között döntenem kell. Hitemet mindez súlyos próba elé állítja. Ami a Biblia igazságát illeti, kételyt ápolok szívemben, Isten valóságával is, sőt, az utóbbi tizennégy évben szerzett tapasztalataimmal szemben is. Úgy érzem, Isten is elhagyott és a feleségem is. Félek haza menni. Annak gondolata is megremegtet, hogy gyülekezetem elé kell állnom és ismét prédikációkat kell készítenem. Ahogyan most áll a dolog, nem tudom elképzelni papi szolgálatom további folytatását. Úgy látszik szívem sincs benne a szolgálatban, és mélységesen – habár nem teljesen reménytelenül –csüggedt vagyok.”

A levelet leragasztottam és be akartam dobni a postaládába az adandó első alkalommal. Azonban Isten nem hagyja el Övéit. Kételyem bizonyára valódi volt, azonban Isten segített az én gyengén lobogó hitemen, és újra lángolóvá tette azt. Azzal a kicsiny hittel, ami még megmaradt, nem hagytam nyugtot Istennek, és naponta emlékeztettem ígéretére, hogy reménységet és jövőt ad nekem. Lassanként újra kezdtem hinni, hogy az Ő ígéreteit valósággá változtatja. Hogyan is tudtam Benne való hitemet feladni és Őt megtagadni, amikor a múltban ismételten bebizonyította, hogy méltó bizalmamra!

            Ott Finnországban kezdtem kérdezni magamtól: - Talán Isten még mindig a múltbeli tapasztalataimhoz hasonló módon akar segíteni rajtam, csak még nem ismerem fel a kibontakozás mikéntjét, módját. Talán úgy rendezi a körülményeket, h. az Ő irányító kezét megérezzem!

            Miután Isten segítsége iránti bizalmamat újólag megerősítettem, akkor adódott a lehetőség arra, hogy a jövőre nézve bizalommal tekintsek előre.

            Noha még mindig rossz érzésem volt az egyházkerületbe való visszatérésre gondolva, azért mégis örültem a lehetőségnek, hogy ismét prédikálhatok. Azt még nem tudtam, hogy Isten miként fogja dilemmámat megoldani, miként fog vezetni, de abban bizonyos voltam, hogy vezetni fog!

            Megerősödött hittel tudtam elfogadni Shirley csatlakozását a H. N. Adventista Egyházhoz. Ahhoz azonban Isten segítségére volt szükségem, hogy döntését gyülekezetemmel közöljem, és azután szolgálatomat újra fel tudjam venni.

            Uram szeretete és gondoskodása iránti bizalmam megújult, s így a jövő ismét ígéreteket rejtett magában. Bizonyára még nehéz pillanatok és események vártak rám, azonban most meg tudtam velük küzdeni, mert Isten segítségében bíztam.

            “Imádkozz, hogy tudjad, mit akar Isten néked mondani” – tanácsolta nékem egyik hűséges barátom, és egykori tanárom. Miközben a másik három barátom olyan tanácsot adott, amit nem követhettem, az a barát segítő és pozitív útmutatást adott. Feleségemet semmiképpen nem ítélte el, s nem kárhoztatta meggyőződése és döntése miatt, hanem ehelyett biztosított bennünket szeretete és barátsága felől, és megígérte, naponként fog mindkettőnkért imádkozni.

            1969 őszén egy további evangélizációs sorozatot tartottam, amit sokan eredményesnek tekintettek. Isten Lelke érintette az emberi szíveket. Úgy mellékesen egy önkéntes csoport alakult ki a lelki közösség ápolására. Ennek a csoportnak kényszer nélkül kellett a hitet erősíteni, táplálni, és lehetőséget teremteni mélyebb bibliatanulmányozásra. A bátorítás és buzdítás fontos forrásává lett e csoport. Erre a tizennégy naponkénti találkozásra az egész gyülekezetet meghívtam a minden héten megjelenő “Közlöny”-ön keresztül. Számomra is nagy segítséget jelentett e csoport működése, mivel azt a megerősítést és reménységet adta, amelyet olyan helyeken lehet elnyerni, ahol öröm és szenvedés megosztható a résztvevőkkel.

            A “New Life Singers” éneklő ifjúsági csoport munkája azon az őszön teljes erővel folyt, és ez is ösztönzőleg hatott rám. Felejthetetlen volt a “Josua”-n való út Duluthba, ahol a televízió regionális programjában felléptek. Ezekkel a csodálatos fiatalemberekkel való együttutazás mindig értékes, áldott emlékként maradt meg bennem. Az a nyitottság, amely megvolt bennük Isten szeretetének elfogadására, a személyes bizonyságtevés minden lehetőségének megragadása, a másokkal szembeni előítéletektől való mentességük, a feltétel nélküli készségük arra hogy mások értékeit elismerjék, mind-mind nagyon sokáig lesz bátorításomra. Amikor Bessemert elhagytam, bronz kereszttel ajándékoztak meg, amelyen a következő felirat volt: “New Life Singers – A szeretet keresztje.” Mai napig dolgozószobámban van felakasztva.

            A lelki ápolásra szolgáló közösségi csoport és az ifjúsági csoport, két nélkülözhetetlen segítség volt lelki egészségem helyreállítására. Milyen gyakran mondtam köszönetet értük Istennek!

            Gyülekezetem komoly és őszinte tagjai készségesen támogattak szolgálatom évei alatt. Szívesen segítettek a gyülekezet anyagi gondjainak hordozásában is. Papi szolgálatom első évében tantermet létesítettek, és mind a két épületbe beszerezték a fűtőtestet. Ezt követően a templom sürgős renoválását határozták el. 1970 őszén az összes adósságot ki tudták egyenlíteni a tagok adományai által.

            Az istentiszteletek látogatóinak száma az első évektől egészen a krízisig – 1969- ig - állandóan növekedett. Azután természetesen visszaesett, mivel az esemény sok tag számára zavarólag hatott. Mindig nagy örömöt jelentett számomra a velük való együttmunkálkodás, s hogy lelkészként szolgálhattam nekik. Nagy előjognak és szép lehetőségnek tekintettem hogy megoszthattam velük a Krisztusnak való átadás örömét.

            A gyülekezet tagjai számára nem könnyű, ha lelkészük felesége egy másik hitközösséghez csatlakozik. A bennük megszületett érzéseket csak sejteni lehetett.

            Feleségem döntése nemcsak az én hitemet és meggyőződésemet tette próbára, hanem a gyülekezet hithűségét és hagyományaikhoz való ragaszkodását is.

            Mit kell tenniük? A következő hetekben hogyan reagálnak az esetre? Sikerül-e nekik ezen új és szokatlan körülményben bennünket továbbra is papi családnak elismerni? Természetesen naponta imádkoztam ezért. Lassanként lapok és levelek érkeztek hozzánk, melyekben egyes tagok és csoportok aggodalmukat és részvétüket fejezték ki, és közbenjárásukról biztosítottak bennünket. Különösen egy levél bátorított a küzdelemben való további helytállásra. Ezekkel a szavakkal fejeződött be. “Ha az út tele lesz ellenállással, akkor Isten kegyelme képesít tovább haladni!”             Az ilyen levelek újra és újra felbátorítottak.

Azonban mások is írtak leveleket. Azonban mások is írtak leveleket. Nem nekem, hanem a feleségemnek. Természetesen névtelenül. Arról tanúskodtak, hogy nem minden volt rendben a gyülekezetben. Bizalmi válság jött létre. Egy levél, melynek másolatát felettesem átadta nekem, új lelkészt kért, és feleségem döntését elmezavarnak nevezte. Az adventistákkal való “flörtöléssel” lettem vádolva. “A gyülekezet elégedetlen, zúgolódik és nagyon elkeseredettnek látszik” – írta a levélíró. A levél küldője úgy vélte, a bessemeri gyülekezet az egész környék gúnyolódásának célpontjává lett, s a jövőben senki sem fog tudni hinni nekem. Attól is félt, hogy az adventisták hitigazságait foglalom majd bele prédikációimba, és mivel a gyülekezet nagyon megkárosult feleségem és én általam, végül azt kérdezte: “Muszáj nekünk ebbe örökre beletörődni?” A levél azzal vádolta feleségemet, hogy elhanyagolja családját, engem pedig cserben hagyott. Ezzel a kéréssel fejeződött be: “Küldjön nekünk egy új lelkészt, és Holmes lelkészt kérje fel, hogy más munkakört találjon magának.”

Ha ezek a vádak nem is feleltek meg az igazságnak, mégiscsak ellenséges lelkületre utaltak. A következő hónapok fejleményei egy növekvő ellenzéki magatartást nyilvánított ki. Tekintettel a nem örvendetes helyzetre, s mivel feleségem egy idegen egyházba ment át, némelyek úgy látták, hogy csak egy megoldás létezik: rá kell beszélniük arra, hogy menjek el a gyülekezetből. Hogy mi történik majd velem, az nem volt számukra fontos. Teljesen el kell veszítenem papi szolgálatomat. Ez az az ár, amelyet fizettetni akartak velem.

Nem volt nehéz az ilyen érzelmeket megérteni, hiszen én is ilyen kísértésekkel küzdöttem feleségemmel való problémámban. Én is hasonló drasztikus megoldásra gondoltam. Engem megóvott Isten a helytelen döntéstől, ámde a panasztevők sokan voltak. Közülük némelyek azt gondolták, hogy hivatásom elhagyására kell kényszeríteniük engem. Ámde saját lelkiismeretükkel is küzdöttek. Meg tudtam érteni őket. Kétségtelenül én sem voltam hibamentes ebben a dologban. Tekintettel arra az erős nyomásra, amely családom és az egyház oldaláról rám nehezedett, magatartásom és kedélyállapotom nem mindig volt olyan, amilyennek lennie kellett volna. Általam és mások által is néha olyan éles és sértő szavak hangzottak el, melyek jobb lett volna, ha sohasem lettek volna kiejtve. Mivel teljes támogatást, megértést kerestem, és nem találtam rá, gyakran úgy éreztem magam, mint egy fogságba került, meghajszolt állat.

A gyülekezet élén álló presbiteri tanács havonkénti hivatalos összejövetele újabbnál újabb megpróbáltatást jelentett, hiszen minden alkalommal egy vagy több kitalált történet, felvetett vád várt rám, amely a fülembe jutott és ellenem irányult.

1969. november és december hónapjai, valamint 1970 januárja, döntő hónapok voltak számomra. Mivel felismertem, hogy szolgálatom a bessemeri gyülekezetben nemsokára véget ér, indítványt tettem elhelyezésemre nézve. Azonban másik hívás nem jött, és a vezetőség megértette velem, hogy a családomra való tekintettel egy hívást sem várhatok. Az ajtó jobb és bal felől bezáródott. Feleségem fivére, aki laikus prédikátor és bizalmas barátom, akivel beszélgettem az ügyről, ugyancsak azon a véleményen volt, hogy szolgálatom itt nemsokára befejeződik. Eljön az idő, amikor a lelkész semmi jobbat nem tehet gyülekezetéért, mint hogy elhagyja azt. Úgy látszik, számomra is beért erre a helyzet.

Utólag könnyű azt mondani, hogy lemondásomat egyáltalán nem kellett volna mérlegelnem. Az egyházszabályok alapján minden nyomásnak ellent tudtam volna állni. Azonban a gyülekezeti tagok elidegenedése lett volna az eredmény, akik egyházukat nagyon szerették, és ott maradásom esetén egy másik lutheránus templomba kezdtek volna járni. Ez a megoldás számomra könnyebb lett volna, azonban sokakban fájdalmas, nehezen gyógyuló sebek jöhettek volna létre.

Nem, ennek nem szabad megtörténnie! Mit kellett volna tennem? Hova kellett volna mennem? Istentől nem kaptam utasítást arra, hogy evangéliumi szolgálatomnak vessek véget, mivel a szolgálatra nem vagyok többé alkalmas, sőt, hivatástudatom sosem volt nagyobb, mint ekkor.

            Miután megoldottam feleségemmel kapcsolatos döntésem dilemmáját, a Bigfordék. iránti gyűlöletemet is le tudtam győzni magamban, sikerült tiszta gondolkodásomat megőrizni, így komolyan kérhettem Istent arra, hogy jövőmmel kapcsolatos akaratát nyilatkoztassa ki nekem. Úgy éreztem, hogy a gyülekezet egységét személyes problémám miatt nem teszem kockára.

(Folytatása következik)