Ahogy a napok rövidülnek

Ahogy a napok rövidülnek,

Úgy érzem, mintha köd borulna rám.

Ahogy az éjjelek lehűlnek,

Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam

Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár ...

Jóvá tenném, mit mulasztottam,

De nem lehet, mert ő már messze jár.

Ó, mennyi mindent nem tettem meg!

Még nem késő, te még megteheted,

Megőszülve is maradj gyermek,

Mondd meg neki mennyire szereted!

Két keze érted dolgozott csak

Mindennél jobban szeretett.

Az éjet is nappallá téve

Óvott téged és vezetett

Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél

Tán még jóvá teheted.

Hát menj, rohanj és simogasd meg

A téged védő két kezet,

Amíg lehet, amíg lehet.

S ha olykor nagyon elfáradtál,

Ő hozta vissza kedvedet,

Ő tanított beszélni téged,

Nyitogatta a szemedet.

Mert szeretett! Úgy szeretett!

Most már valahol megfáradtan

Nem kér sokat, csak keveset.

Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót

Egy vigasztaló kedveset.

Tán még lehet, tán még lehet!

A szíve érted dobogott csak

Amíg lebetegedett

Csak titkolta, nem mutatta.

Nem mondta el: hogy szenvedett.

Csak mosolygott és nevetett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza.

Az ember másként nem tehet.

És csókold meg amíg nem késő,

Azt az áldott, édes szívet.

Ha még lehet, ha még lehet.

Kibédy Ervin