Akarat edzése

2014.05.08 17:47

Hogyan edzhetem akaratomat?

 

„Vessétek alá magatokat az Istennek, szálljatok szembe a sátánnal, és elfut előletek” (Jakab 4,7 – Szt. István Társulat ford.).

 

– Sally, énekszolgálatot bíztak rám 18-ára. Énekelnél velem egy duettet? – kérdezte reménykedve Sherry.

 – Jaj, Sherry, legutóbb is olyan bizonytalanra sikeredett!

– Csak izgultál, Sally! Most menni fog! – biztatott.

– Hát, nem tudom, Sherry. Még visszatérünk rá – mondtam, aztán gyorsan letettem a telefont. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. „Uram, én erre nem vagyok képes! Az emléknek már a gondolatára is elpirulok. Felmentem oda, és erőt vett rajtam a félelem. Nem jutott eszembe a szólamom, alig tudtam kinyögni egy hangot… borzalom volt! Annyira szégyelltem magam! Uram, ugye nem akarod, hogy vele énekeljek?”

„De igen, akarom! Mi áll az utadba, Sally?”

„Hogy mi áll az utamba…?! Hát… az, hogy nem tudok énekelni.”

„Sally, én tudom, hogy tudsz énekelni.”

Rájöttem, hogy amit mondtam, nem volt teljesen igaz, ezért újra próbálkoztam. „Uram, te tudod, hogy nagyon szeretek énekelni, de csak neked, négyszemközt. Emberek előtt nem tudok énekelni. Szétesek. Félek, hogy belesülök, és úgy is lesz. A térdem is összeverődik. Félek, hogy elfelejtem a szöveget, pedig sokat gyakorolom… aztán persze, hogy elfelejtem.”

„Tehát félsz.”

„Hát… még nem neveztem így néven a dolgot, de igen, ez van.”

„Mitől félsz?”

„Az emberektől. Ha az arcukra nézek, mindent elfelejtek.”

„Mi látsz az arcukon, amitől megrémülsz?”

Nem tudtam, hová akar vezetni az Úr ezekkel a gondolatokkal, de végül válaszoltam. „Azt, hogy elutasíthatnak. Attól félek, azt fogják gondolni, együgyű vagyok, méltatlan arra, hogy ott álljak előttük. Mi van, ha azt mondják, inkább üljek le? Meghalnék a szégyentől.”

„Mi történik benned, amikor izgulsz az éneklés előtt?”

„Uram, tudod, olyan ez, mintha pillangók röpködnének a gyomromban. Ez nagyon rossz. A torkom annyira összeszűkül, hogy attól tartok, egy hang sem jön ki rajta. Ideges leszek, nem tudok az emberekre nézni. Jim azt mondja, énekeljek neked, és a hallgatóság helyett nézzem a mennyezetet. Ez segít egy kicsit, de mégis tudom, hogy ott vannak!”

„Legközelebb, amikor énekelsz, add nekem a pillangókat! Én el tudom venni őket, és aztán jól tudsz énekelni. Ezek a pillangók a félelmeidet jelképezik. ’Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!’ (Jeremiás 1,8). ’A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár’ (1János 4,18).”

„Azt tapasztalatból tudom, hogy a félelem gyötrelemmel jár, de arra célzol, hogy megszabadulhatok félelmeimtől? Ez csodálatosan hangzik, de hogyan lehetséges?”

Ezúttal nem kaptam választ.

Végül rájöttem, miért: mert már megmondta, mit tegyek. A kulcs az a rövid szó volt: add.  Elhatároztam, hogy megpróbálom.

Remegve ugyan, de felhívtam Sherry-t, és közöltem, hogy énekelek vele. Ám amikor valóban eljött az idő, leszögeztem magamban, hogy elment a józan eszem. „Mit keresek én itt?” – kérdeztem magamtól. A lábam gyenge volt, és reszketett. Tudtam, hogy belesülök, és elfelejtem az ének szövegét. Minden porcikám menekülésért kiáltott! Mintegy végszóra a pillangók is megérkeztek.

A szívemben dúló vihar kellős közepén Isten megkopogtatta a vállamat úgymond, ezzel a gondolattal: „Sally, ide akarod adni azokat a pillangókat?”

„Hát, az csodás volna! Igen, igen, igen! Elveheted, tessék, itt vannak!” De még mindig ott éreztem őket a gyomromban. „Bocsáss meg, Uram, azt hiszem, elfelejtetted átvenni!”

„Elveszem őket, Sally, bízz bennem! Lazítanod kell, mint egy édesanyának  a gyermekszülésnél.”

„Lazítsak, lazítsak… rendben, lazítok. Ellazítom a vállamat, mert nagyon merevek.” Néhány perc múlva a pillangók eltűntek, a torkom nem szorított már, reményeim pedig kezdtek visszatérni. „Ez nagyszerű, Uram, köszönöm!”

Sherry és én az emelvény felé indultunk énekelni, mire a pillangók rögvest visszatértek! „Ezt nem vártam volna, Uram!” – kiáltottam fel szívemben, ahogy próbáltam énekelni. Kicsit hibáztam, de nem annyit, mint korábban már oly sokszor.

Amikor szünetet tartottam, hogy levegőt vegyek, hallottam a halk, szelíd hangot: „Sally, add nekem a pillangókat! Megint elveszem őket! Bízz bennem!”

„Megteheted, Uram. Kérlek, vedd el tőlem! A tieid.” A pillangók megint lenyugodtak annyira, hogy tudtam folytatni. A mennyezetet néztem, úgy énekeltem Jézusnak, közben próbáltam az arcokat kiradírozni tudatomból, hogy csak Jézust lássam. Ez volt a legjobb teljesítményem, amit valaha közönség előtt nyújtottam! Isten valóban támaszom volt a nyomorúság idején.

Később, amint ezen a tapasztalaton tűnődtem, ez a gondolatom támadt: „Az akaratom egyszerűen nem más, mint a döntésem. Megválaszthatom, mit fogok gondolni, mondani, tenni, vagy érezni. Az érzéseim nem egyenlőek az akaratommal. Minden pillanatban enyém a döntés.” Bibliámban Jakab 4,7-hez jutottam: „Vessétek alá magatokat az Istennek, szálljatok szembe a sátánnal, és elfut előletek”.

Ez az! Itt hibázok! Csak annyit teszek, hogy ellenállok a Sátánnak, de mégsem fut el tőlem, mert nem vagyok kapcsolatban Jézussal, akinél ott az erő. A Sátán nem tőlem fog elfutni. Azt a sorrendet kell követnem, amit ebben az igében találok. Először alá kell vetnem magam Istennek, és készségesen bíznom kell abban, amit Ő mond. Amikor úgy döntök, hogy követem Jézust, akkor rendelkezésemre áll az Ő ereje. A Sátán pedig el fog futni, mert Jézus megparancsolja neki, hogy távozzon. Amikor magamtól próbálok küzdeni a félelmek ellen, akkor nem sikerül, mert rossz a sorrend: Krisztus nélkül próbálkozom. Ha azonban akaratom segítségével alávetem magam Jézusnak, és átadom neki a pillangókat meg a félelmeimet, akkor győzök, mert Jézus parancsolja meg Sátánnak, hogy távozzon. Ám amikor elfelejtek bízni, vagy úgy döntök, hogy nem bízom, akkor a pillangók azonnal visszatérnek, mert Sátán nem fogad szót Sally-nek, amikor nincs ott mellette Jézus. Ezért lehetett a hol-sikerül-hol-nem tapasztalat. Meg akarom tanulni, hogyan legyek folyamatos kapcsolatban Jézussal.

Amikor úgy döntök, hogy együttműködöm Vele, és pozitív gondolatokra összpontosítok, akkor Jézus is megfelelő érzéseket ad szívembe, és ezek az új gondolatok és érzések együtt alakítják ki bennem az új jellemet Isten képmására. Akkor már képes leszek helyesen reagálni, nem a bennem lakozó jó miatt, hanem mert Isten átalakítja gondolataimat meg érzéseimet, és bizalmat ültet a félelem helyébe.

Mindegy, ki vagy, milyen örökséget hordozol, milyen rossz szokásaid vannak, vagy milyen szegényes problémamegoldó képességgel rendelkezel, az emberi akarat ilyen egyszerű edzése – Isten bölcsességével és irányításával működni fog! Képes vagy a változásra! Ha gyakorlati szempontból megértetted az akarat hatalmát, akkor megtaníthatod rá a gyermekeidet is. Az akarat helyes formálásának képessége talán a legfontosabb örökség, amit átadhatunk gyermekeinknek!

Én évekig azt gondoltam, hogy akaratom edzése azt jelenti, megpróbálom leküzdeni  a rossz gondolatokat, szavakat és tetteket, de biztosíthatlak, ez éppúgy nem működik, mint pillangókkal a gyomrunkban énekelni a gyülekezetben. Olyan ez, mintha egy forrásban lévő vízzel teli fazekat próbálnánk lefedni. Ez lehetetlen, és a helytelen lelkület – a forró vízhez hasonlóan – valahol utat talál, ahol kilövellhet, legtöbbször a lehető legrosszabb pillanatban.

„Nélkülem” – mondta az Úr – „még testben vagytok, és minden ilyen erőfeszítés egyértelmű kudarcra van ítélve. Helyesnek tűnhet a megfelelő külső megjelenésre törekedni anélkül, hogy a szívvel is törődnénk, de közben a szív tisztátalan marad. Én a szíveket vizsgálom. Ha engeded, hogy megtisztítsam szívedet – rossz gondolataidat és érzéseidet – akkor eltűnik a csüggedés, nem csak elrejtőzik. Így leszel tiszta belül és kívül egyaránt. Jobban meg kell értened, mint gondolnád, hogyan add át nekem akaratodat.”

„Azt hiszem, értem. Ha csak elrejtem magamban jó mélyre a csüggedésemet, akkor én harcolok a bűn ellen, és minden ilyen erőfeszítés kudarcra ítéltetett. Nem akaratommal kell harcolnom a bűn ellen, hanem azt kell gyakorolnom, hogyan adjam át a tévedésemet, a bűneimet Neked, hogy leigázd, kidobd, vagy legyőzd. Ha együttműködöm Veled, te legyőzöd és törődéssel, együttérzéssel helyettesíted reményvesztett érzéseimet – de csak amíg bízom Benned. Ha Te megtisztítod szívemet a csüggedéstől, akkor a csüggedt magatartás sem létezik többé, hiszen helyette a törődés és együttérzés fog megnyilvánulni, ami hatással lesz mindenféle érzésre és reakcióra. Te azt akarod, hogy tiszta legyek belül, és ennek eredményeképpen tiszta leszek külsőleg is. Példám akkor követésre méltó. Te nem fogadsz el hatásvadász, képmutató magatartást, hanem a valódi dolgot, amit te munkálsz egészen a szív mélyéről. Ez tetszik nekem!”

Hamarosan lehetőségem is nyílt arra, hogy nagyon is kézzel fogható módon gyakoroljam akaratom alárendelését.

Volt-e már olyan reggeled, amikor minden szürkének látszik, és szinte minden megjegyzés idegesít? Nos, ez egy ilyen reggel volt, és a férjem már elejtette a bántó megjegyzést reggeli előtt. Utána vasaltam, de olyan arckifejezéssel, hogy arról bárki leolvashatta gondolataimat. Buzgón lejátszottam magamban újra meg újra azokat a sértő szavakat, amiket Jim kiejtett. Megbántott engem, és roppant mód sajnáltam magam, percről percre szomorúbb voltam.

„Sally, elhatározhatod, hogy boldog leszel” – suttogta az Úr.  

„Mit értesz ezen, Uram? Boldognak lenni egy ilyen érzéketlen férjjel? Te bizonyára viccelsz!”

„Tiéd a döntés, hogy boldog leszel, vagy szomorú. Igenis dönthetsz úgy, hogy boldog leszel, ha akarod. Én itt vagyok, és segítek neked.”

„Nem érzem magam boldognak, Uram. Tudod, mit mondott nekem Jim. Talán azt szeretnéd, hogy vidám legyek és mosolyogjak, és aztán te a szívemben is megteszed ezt. Igaz? Nos, nem tudom, hogy akarom-e ezt.”

„Sally, ezzel, amit most teszel, kizárólag magadat bántod. Add nekem a szomorúságot, és én neked adom az én boldogságomat.”

„Tehát öltsek fel egy műmosolyt, és legyek jókeresztény-Sally?” – zsörtölődtem. Arcizmaim segítségével felragasztottam hát egy mosolyt. Ez körülbelül öt másodpercig tartott. „Csak színészkedem. Ez nem valódi. Szomorú vagyok. Különben is, szeretném, ha Jim látná, mit okozott. Úgy tenni, mintha boldog volnék, képmutatás. És én nem akarok képmutató lenni. Az vagyok, aki vagyok.”

„Miért nem énekled el a vidám dalt, és adod át nekem a borús érzéseket?”

„Nekem nem kényelmetlen a bánat. Hozzászoktam már. Ráadásul, jobban érzem magam, ha felemlegetem Jim hibáit. Így jogosnak érzem a magatartásomat.”

Természetesen tudtam, hogy nem szabadna így gondolkodnom és viselkednem, de egyszerűen így éreztem magam. Az Úr nem vitatkozott velem, csak várt, amíg lecsendesedtek bennem a haragos érzések. Ez néhány perc múlva be is következett. Azon kezdtem gondolkodni, hogy én engedelmeskedni akarok Istennek, és hogy azt kértem Tőle ma reggel, hogy tartson meg az Ő ösvényén. „Rendben, uram, az összes szomorúságom a tiéd. Győzd le azt! De a dal? Milyen vidám dalra gondolsz? Ó, emlékszem már!” Egy rövid kis refrén, amit nem sokkal korábban tanultam. „Én olyan boldog, boldog, boldog vagyok…” – de miközben énekeltem, úgy éreztem, ez a legnagyobb hazugság, ami valaha elhangzott, hisz borzasztó boldogtalan voltam. De folytattam: „Boldog vagyok, mert Jézus megváltott… bűneimből!”

„Jaj, Uram, de hiszen most is vétkezem!”

„Igen, de az én parancsomra, én legyőzöm azt!” (Lásd: Zsidók 2,8).

Másodszor is elénekeltem a dalt. Aztán harmadszor is. És negyedjére már valóban, teljes szívből éreztem a boldogságot, egészen belül is! Jézus csodát tett bennem azért, mert átadtam neki a rosszat, hogy Ő győzze le, és igénybe vettem az Ő hatalmát. „Köszönöm, Uram! Szeretem Jimet, ő olyan nagyszerű férj!”

Akaratom edzése először is abból állt, hogy eldöntöttem: engedem, hogy Isten legyőzze bennem a szomorúságot, másodszor pedig együttműködtem Vele, elénekeltem a vidám dalt, amire Ő kért meg. A Szentírás ezt mondja: „Én vagyok az ÚR, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?” (Jeremiás 32,27). „Csak az lehetetlen számodra, amit nem adok át Neked” – válaszoltam.

Azt szeretnénk, hogy gyermekeink engedelmeskedjenek nekünk. De ha meg akarjuk tanítani nekik, hogyan rendeljék alá akaratukat nekünk, Istennek, aztán a jót tegyék, akkor nekünk, szülőknek is a gyakorlatból kell tudnunk, hogyan vessük alá akaratunkat Istennek.

Uram, segíts, hogy helyesen értsem Józsué 24,15 versét! – imádkoztam. „Így szól: ’Válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl…’ – és itt megakadtam. Ádám és Éva is elődeik közül valók voltak, ők érzéseik és étvágyuk bálványának szolgáltak. Tehát a bálványok közé kell, hogy tartozzon az étvágy, és az érzés is” – érveltem.

Tovább olvastam az igét: „’…akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok.’  Milyen bálványokat szolgáltak az emóriak? A világi kívánságokat, az érzéki élvezeteket, ferde hajlamaikat, vágyaikat és szándékaikat szolgálták. Akkor hát ezek is bálványok. Majd befejeztem az igét: ’De én és az én házam népe az URat szolgáljuk.’ Az ÚR nem más, mint a menny Istene. Akár az izraelitáknak ott a Jordánnál, nekünk is fontos döntést kell hoznunk. Én a valódi Istent akarom szolgálni, nem egy hamis bálványt.”

Az alábbi táblázat segítségével láthatjuk, mi mindent nevezett Józsué bálványnak. Ez segít különbséget tennünk a hamis és az igaz, a test szava, és Isten hangja között. A táblázat alapján azt is megérthetjük, mi ellen, és mi mellett kell döntenünk.

 

EMBER

Nemesebb erők – Isten Igéje alapján

 

Isten Lelke a következők által szól:

 

                                                           Józan ész

                                                           Értelem                                              =1 Szavazat

                                                           Lelkiismeret

                                                                                                                     

= Döntő szavazat

 

A test szavát pedig ezek közvetítik:              Érzéki vágyak – Érzések – Érzelmek

                                                           Szenvedélyek – Étvágy                     =1 Szavazat

                                                           Vonzalmak – Vágyak

 

                                               Alacsonyabb rendű erők

 

A döntő szavazat: Az akarat, a mi választásunk!

Akaratom nem más, mint Istentől kapott, szabad választási „hatalmam”.

Emberi természetem vezérlő hatalma: az akarat.

Tehát a döntő szavazat: az akaraté!*

 

*Adaptált ilusztráció Ty Gibson-tól (copyright 1986, Light Bearers). A szerző szíves engedélyével.

 

Kétféle hatalom hat ránk igen erőteljesen: a nemesebb erők és az alacsonyabb rendű erők. A nemesebb erők lényünk azon területei, amelyeken át Isten Szentlelke szól hozzánk: józan eszünk, értelmünk, lelkiismeretünk. Itt Krisztusnak kell uralkodnia. Minden az értelmünkben kezdődik! Amikor egy döntést kell meghoznunk, Isten ezeken a csatornákon keresztül ajánl a jelenlegi életvezetésünknél nemesebb utat, így a nemesebb erőknek van egy szavazata. Természetesen nem minden gondolat isteni eredetű, de ha készségesen figyelünk, Isten szól hozzánk ezeken a csatornákon keresztül, és ötleteket ad, mit kellene tennünk. Isten sosem kényszerít, de felajánlja vezetését szent Igéje alapján, miközben meghagyja szabad választásunk jogát.

Az alacsonyabb rendű erők érzelmeinken, érzéseinken, étvágyunkon, szenvedélyeinken, hajlamainkon és vágyainkon keresztül hatnak. Ezeken a csatornákon Sátán akarja befolyásolni döntéseinket. Nincs abban semmi rossz, ha érzelmeink és érzéseink vannak, hiszen ezeket is Isten plántálta belénk. Ő azt akarja, hogy egészséges étvággyal, érzelmekkel és érzésekkel rendelkezzünk. Sátán azonban elferdíti ezeket, kimozdítja a korlátok közül, és túlzásokba hajszol. Ha alacsonyabb rendű erőink eltorzulnak, és engedünk is azoknak, akkor harcba szállnak nemesebb erőinkkel. Amikor döntési helyzetbe kerülünk, ezek is szavaznak, de ahelyett, hogy szelíden javasolnák, mit kellene tennünk – ahogy Isten teszi nemesebb erőink által – ezek úgy viselkednek, mint a neveletlen gyerekek, erőszakosan követelik a magukét.

Akaratunk e befolyásoló tényezők ütközőpontjában áll, ahogy az ábra is mutatja. Olyan, mint egy döntőbíró: ítél a jó és rossz között. Meghallgatja mindkét oldalt, és tanácskozik a Szentlélekkel, hogy melyik irányba induljon el. Ez lesz a döntő szavazat, és ezért nagyon fontos! Szabadon dönthetünk, milyen irányba indulunk, mely erők uralják életünket – a körülményektől, érzelmektől, vagy érzésektől függetlenül. Józsuéhoz hasonlóan mi is Isten előtt, szabadon döntünk, kit fogunk szolgálni.

Azt hiszem, ez csodálatos! Ez azt jelenti, nem kell engedelmeskednem Sátánnak, mindegy, mekkora erővel kísért vagy kényszerít. Azt jelenti, nem kell szót fogadnom riasztó érzéseimnek, amik miatt pillangókat érzek a gyomromban, amikor énekelni akarok, vagy azoknak a gondolatoknak, amik próbálják bemagyarázni nekem, milyen ostoba és méltatlan vagyok. Ha akaratomat Isten kezébe teszem, akkor erőm lesz a döntéshez: a menny minden ereje rendelkezésemre áll.

A döntésünkért való küzdelem abban a pillanatban elkezdődik, amikor reggel kipattan a szemünk. Választhatok, hogy bízom-e Istenben, és alárendelem-e Neki alacsonyabb rendű erőimet, vagy engedem, hogy uralkodjanak rajtam. Ez az én döntésem, de a döntés kivitelezéséhez szükséges erő már egyedül Istentől jön! Ez a magyarázata a csodának, amikor a pillangók eltűntek, hogy énekelni tudjak; ezért tudtam boldog lenni, amikor szomorkodni szándékoztam. Mindkét győzelem azért történhetett meg, mert úgy döntöttem, hogy Krisztus oldalán maradok, és elfogadom az Ő erejét. Isten át tud alakítani minden rosszat, amit átadok Neki. Isten így teremt újjá bennünket az Ő képmására.  

Tinédzserként nagy teherautókat vezettem. Ezek kormányzásához egy szumó birkózó karjának ereje kell. Saját erőmből semmiképpen sem voltam képes sokáig vezetni azokat a járműveket – kevés volt hozzá az erőm. Ehhez hasonlít néha az, ahogyan testemet, alacsonyabb rendű erőimet próbálom irányítani. Nem vagyok képes sokáig uralni a kormányt a szűk sarkokban, hamar elveszítem uralmamat a jármű fölött. Ha azonban hozzákapcsolódom Istenhez, az olyan, mintha hidraulikus kormányművet építenénk be a hatalmas, öreg teherautókba. A hidraulikus kormányművel ellátott teherautókat még a vékonyka, gyenge Sally is könnyedén el tudja vezetni. Gond nélkül tudom uralni a járművet a legszűkebb kanyarodókban is. Testi természetünk irányításához is Isten hidraulikájára van szükségünk!

Amikor Ádám és Éva bűnbe estek, és saját akaratukat választották Istené helyett, akkor szívükben megfogant az engedetlenség magva. Ez a mi örökségünk, amely nemzedék nemzedéknek ad tovább, és ezért korcsosodunk folyamatosan. A bűn megjelenése óta természetes hajlamunk – emberi akaratunk – automatikusan Sátán uralma alá hajt bennünket, amíg segítséget nem kapunk Isten hatalmának formájában. Akaratunk Sátán kezében van, és neki szolgálunk azzal, hogy az ő gondolatait gondoljuk, az ő érzéseit érezzük. Ennek következtében pedig – az ő jellemét tükrözzük. Ezért olyan természetes, hogy ma is önző énünket szolgáljuk, és ezért vagyunk harmatgyengék, amikor arra kerül a sor, hogy a jó mellett kellene dönteni.

Még szabad akaratunkat, ezt az Istentől jövő, hatalmas áldást is olyannyira eltorzította a bűn, hogy ha nem ragyogja be Isten Lelkének fénye, akkor készek vagyunk a rosszat választani. A gonoszságra való hajlamunk: örökségünk és tanult szokásunk egyaránt. Annak érdekében, hogy Sátán, e világ fejedelme ellen tudjunk dönteni, Jézus kezébe kell tennünk akaratunkat. Jézus megtisztítja azt, és makulátlanul adja vissza. Ha nem tanulom meg pillanatról pillanatra Krisztus uralma alá rendelni önmagam, akkor automatikusan Sátán irányítása alá kerülök. Nincs középút.

Amikor Montanába költöztünk, nagyon szerényen, kevés pénzből éltünk. Havonta csak egyszer utaztunk be a városba. Nos, ha ilyen ritkán jut be az ember, akkor nagyon hosszú a bejárandó helyek és a tennivalók listája. Jimmel együtt megtanultuk, hogyan tudjuk ügyesen szervezni az utat – a városnak csak egy részét bejárni egyszerre, és csoportosítani a feladatokat. Ha együttműködtünk, nagyszerű hangulatban telt az idő. Amikor nem működtünk együtt… hát, akkor valahogy így alakult a történet:

– Jim, ebben a kerületben három helyre kell elmennem. Ha itt leteszel, akkor amott felvehetsz. Neked mennyi időre van szükséged?

– Nos, Sally, nekem az okmányirodába kell mennem, ez negyvenöt percet vesz igénybe. Ja, igen, és mielőtt azt a három helyet sorra vennéd, szeretném, ha ezt a könyvet visszavinnéd a könyvtárba, és kihoznád azt, amit félretetettem. És még akkor is bőven marad időd.

Tessék, megtörtént! Az én most nem akart behódolni. – De Jim, én nem akarok a könyvtárba menni! Neked kell beszaladnod, amíg én valami mást intézek. Jól tudod, hogy nem szeretek könyvtárba járni.

Jim, ez a gazfickó, már félre is húzott a könyvtárral szembeni járdaszegélyre, kezembe nyomta a könyvet, és – mosolygott! „És még van hozzá képe – morogtam magamban –, „hogy velem végeztesse el a saját feladatát!” Rá sem néztem. Kinyitottam a kocsiajtót, kiszálltam, és szépen finoman becsuktam az ajtót. Nem csaptam be! Nem engedtem el dühös szavakat sem. De ideges voltam. Látszólag minden rendben volt, de alárendeltem-e magam Isten akaratának? Egyáltalán nem! Az is döntés, ha nem döntünk. Automatikusan a rosszra neveltem akaratomat, csupán csak azzal, hogy engedtem hajlamomnak, hogy megsértődjek rá.

„Igen, ez Jim! Mindig eléri, amit akar!” – füstölögtem magamban, ahogy átvágtam az úton a könyvtárhoz. „Én nem szeretek a könyvtárba menni, és ő tudja ezt. Nem tudom, miért nem szeretek oda menni, de ez van! Jim a probléma, nem az én különcségem, még ha nincs is konkrét magyarázatom rá.”

„Sally, ez olyan kicsi dolog!” – szólt Isten kedvesen lelkiismeretemhez.

„Kis dolog? Még hogy kis dolog? Nem, ez nem kis dolog! Ez nagy dolog!”

Miközben a könyvtár lépcsőjén baktattam fölfelé, Isten sugallatát hallottam: „Sally, nem jó irányba tartasz. Tudod, hová vezet ez a gondolkodásmód. Igenis dönthetsz úgy, hogy ez kis dolog lesz számodra. Itt vagyok, és segítek.”

Az alantas erők gyorsan szavaztak: lerohanták gondolataimat és érzéseimet. „De én nem akarom! Jim mindig zsarnokoskodik!  Ez nem igazságos! Ő egy helyre megy el, amíg én négy helyre indulok.” Ezek csak kifogások voltak, amelyekkel rossz érzéseimet próbáltam igazolni.

A nemesebb erők szintén letették voksukat, gyengéden szóltak józan eszemhez, értelmemhez, lelkiismeretemhez. „Ez kicsi dolog! Tehetsz valami kedveset Jimért. Nem olyan rossz ő!” Akaratomat minden esetben arra irányítottam, hogy ne Krisztus útját válassza. Így hát döntésem az volt, továbbra is az alantas erők által gerjesztett gondolatfolyammal sodródtam. Mindig döntünk, amikor úgy határozunk, nem Krisztust, és a jót választjuk.

Beadtam a könyvet, majd vártam a sorban, hogy kivehessem a félretett könyvet. Közben ugyanabban a kerékvágásban haladtam: végiggondoltam minden vélt és valós sérelmet, amit Jim valaha elkövetett ellenem, és nagyon is jogosnak éreztem eljárásomat.

„Sally, most nem vagy boldog! Tudod, minél tovább maradsz ezeknél a gondolatoknál, annál nehezebben fordulsz el tőlük. Tényleg ezt akarod folytatni? Én tudok segíteni neked.”

Az Úr végül legyőzte indulataimat, és én rájöttem, hogy amit Jimről gondoltam, az igencsak az igazság elferdítése, és ezt azért tettem, hogy igazoljam iránta érzett haragomat. Jim jó ember, és én tudtam ezt. „Nem, Uram, nem akarom így folytatni. Jézus, kérlek, lendíts ki ebből a lelkiállapotból! Átadom neked akaratomat, Te változtasd meg! Nem akarom Sátán uralmát. Szeretném, ha újra a Te gyermeked lehetnék.” Amikor arra irányítottam akaratomat, hogy helyesen döntsön, a békesség visszaköltözött szívembe. De még mindig ott köröztek elmémben a negatív érzelmek.

Az Úr tudta ezt, és így vezetett: „Ne gondolj negatívan Jimre, csak pozitívan!”

„Rendben, Uram, gondolkodjunk pozitívan. Hadd gondoljak valami szépre Jimmel kapcsolatban! Szép dologra Jimmel kapcsolatban? Hát… biztosan van valami jó Jimben. Tudom, hogy van valami jó, de most semmi sem jut eszembe! Ó, Uram, tudnál segíteni nekem? Ez a sok negatív gondolat minden nemeset kiszorított a fejemből.”

„Emlékszel, mennyi ölelést és csókot kapsz Jimtől a számítógép előtt, a mosogatónál, vagy bárhol máshol – minden ok nélkül, csakis azért, hogy érezd a szeretetét?”

„Hát persze, hogy lehetne erről megfeledkezni? Annyira szórakoztató munka közben, és játék közben is. Az élet unalmas nélküle. Nemrégiben is szedett nekem egy csokor vadvirágot.” Nehezemre esik, hogy fordítsak egyet a gondolatmenetemen, de Isten megtisztította azt minden negatívumtól, és tisztán adta vissza nekem. Miután így döntöttem, már sokkal boldogabb voltam! Amíg az énemet szolgáltam, nyomorultul éreztem magam.

Mit gondolsz, hogyan folytatódott volna együttlétem Jimmel, ha úgy vett volna fel a könyvtár előtt, hogy még mindig csupa rossz dologgal van tele a fejem vele kapcsolatban? Mindegy, mit mondott volna, én támadásnak vélem, védekezem, csendesen tüntetek, vagy kritikus szavakkal illetem. Ha Sátán alattvalója vagyok, akkor csak az ő személyiségjegyeit viselem. Attól függően reagálunk adott módon, hogy éppen kit követünk, és mit gondolunk.

Mit gondolsz, mi történt, miután Jim visszajött az okmányirodából, és felvett engem? Nos, akkor már csak szeretet volt iránta gondolataimban és érzelmeimben egyaránt. Vidáman köszöntöttem őt, csókkal és öleléssel. Elmeséltem neki, milyen belső harcom volt a könyvtárban, de azt is, hogyan győztem végül, amikor erőt vettem akaratomon, és Istent választottam. Nem volt köztünk távolság, sem csendes tartózkodás részemről, sem neheztelés vagy ellenszenv iránta, amiért elküldött a könyvtárba. Jézusban valóban „kis dolog” lett ez, mert úgy döntöttem, hogy az lesz, és követtem Istent, aki kivezetett engem a negatív gondolatok sűrűjéből.

Amikor engedélyt adtam Istennek arra, hogy újjátegye akaratomat, csodálatos munkát végzett bennem. Pál a 2Korinthus 10,4-5-ben ezt mondja: „hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében…Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot… és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” „… hogy hatalmasan megerősödjék [bennünk] a belső ember az ő Lelke által” (Efézus 3,16). Ez az Isten akarata számunkra.

Naponta Isten uralma alá kell rendelnünk gondolatainkat. Egyik nap elvittem a fiúkat sétálni a hegyekbe. Jim nem tudott velünk jönni. Csak két perce indultunk el, amikor félelmetes gondolat hasított belém. „Mi lenne, ha egy medve jönne ki elénk az erdőből?” A lelkemet hirtelen félelem borította el, akár egy iszonyatos vihar. Nem én kértem. Korábban nem voltak rémisztő gondolataim, vagy baljós előérzeteim, most mégis megjelentek! Valahogy kezelnem kellett ezeket, de rögtön megrohantak a negatív gondolatok: egy medve több mint 60 km/órás sebességgel tud futni, és álló helyzetből pillanatok alatt éri el maximális sebességét. Ez nem volt kimondottan vigasztaló gondolat abban a helyzetben!

A ház felé néztem, és azt gondoltam magamban: „Haza se jutnék, a medve máris utolérne… különösen így, hogy két kisgyermeknek fogom a kezét. Az emberek azt mondják, fel kell mászni egy fára, ha medve közeledik, de a mi fáink itt Montanában – legalábbis azok, amik elég magasak ahhoz, hogy búvóhelyet jelentsenek a medve elől, hatalmasak, és legalább négy méter magasságig nincs ág a törzsükön. Ha a medvétől való menekülésem attól függne, hogy felmászok-e egy fára, nemsokára nem csak a fa lenne ág nélküli, hanem én magam is – végtag nélküli! Úgy képzeltem, minden fa törzse mögött ott lapul egy medve, aki egyszer csak kiugrik elém, és felfal. Jim folyton ezt hajtogatta: „Isten nem azért hozott fel minket ide, hogy egy medve martaléka legyünk!” De én ebben nem voltam olyan biztos. És ami még súlyosbította a helyzetet: ritkán vettem észre egy vadállatot – medvét, pumát, vagy szarvast – amíg Jim vagy a fiúk nem hívták fel rá a figyelmemet. Úgy képzeltem, a medvék jól szórakoznak azon, hogy kiugrálnak emberek elé, és aztán nagy élvezettel befalatozzák remegő testüket. Biztos voltam abban, hogy ha ránéznek rózsás, városi léttől puhány bőrömre, akkor a McSally menüt látják benne, amit ráadásul szarvak, paták, meg szőrme sem csúfít el. El akartam futni, hogy jól elrejtőzzek!

„Emlékszel az igére, amit nemrégiben küldtem neked az erdő állatairól?” – kérdezte Isten. „Igen, emlékszem. Ezékiel 34:24-25: ’Én, az ÚR, Istenük leszek… Szövetséget kötök velük, hogy békéjük legyen: kipusztítom az országból a vadállatokat, biztonságban lakhatnak majd a pusztában, és az erdőkben is alhatnak.’ De Uram, én nagyon nehezen tudom elhinni ezt az igét. Azt mondod, képesnek kellene lennem arra, hogy itt, ezen a helyen lefeküdjek, és elaludjak; és Te megóvnál engem az összes vadállattól? Remélem, nem ezt kéred most tőlem! Tudnom kellene, mit tegyek a félelmeimmel, amik haza akarnak zavarni.”

„Tudsz bennem bízni, Sally?” – kérdezte szelíden az Úr.

Viaskodtam magamban, hogy válaszoljak erre a kérdésre. Benn a gyülekezetben olyan könnyű elmondani, hogy bízom Istenben, de kinn az erdőben… hát, ez egy másik történet. „Uram, mit kérnél tőlem, ha egy medve itt kijönne az erdőből?” – kérdeztem, és rámutattam egy pontra jómagam, és a házunk közötti területen.

„Ha azt kérném, bújj a mögé a fa mögé, megtennéd?”

„Melyik fa mögé?” – de ahogy megfordultam, már éreztem is egyértelműen, melyik fára gondolt az Úr. Felmértem, mekkora a törzse. Szélesebb volt, mint én magam, és így tűnődtem: „A medve látása elég gyenge, és Isten a szelet is meg tudja fordítani ellenkező irányba, hogy a medve ne kapjon szagot. Elbújhatnék a fa mögé, Matthew-t és Andrew-t pedig a hátam mögé rejteném. Igen, tudok benned bízni, Uram!” Végtelenül megkönnyebbültem, és feltettem a kérdést: „Kiálltam a próbát, ugye, Uram? Most hazamehetek?”

„Nem, Sally. Azt akarom, elmenj sétálni, ahogy tervezted. Én veled leszek. Még meg szeretnék tanítani veled néhány dolgot.”

„Jaj, ne, ez igazán nehezemre esik! Nem ismerek senkit, aki megszabadult volna az ilyesfajta félelmektől. Mit tegyek ezzel a sok rémisztő érzéssel?”

„Fogd meg a kezem, menjünk együtt sétálni!”

Félelemmel telve, természetes hajlamaim ellenére döntöttem, és elindultam a házunkkal ellentétes irányba, bízva abban, hogy Jézus tud valamit kezdeni félelmeimmel, bár azt nem tudtam, hogy mit. Halálra váltan vártam, hogy a megtanulandó lecke miatt szembe kell néznem egy medvével. „Uram, a lábam szót fogad, de agyamat még mindig elönti a félelem. Mit kezdjek vele?”

„Csak higgy és bízz bennem!”

Énekelni kezdtem, és bátorítottam a fiúkat, hogy tartsanak velem. Megzenésített bibliaszövegeket, gyülekezeti énekeket énekeltem, mindenfélét, ami erősített, és a győzelemről szólt. Bibliai igéket idéztem: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem” (Zsoltárok 50,15). „…a teljes szeretet kiűzi a félelmet” (1János 4,18). „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek” (Ézsaiás 41,10). Öt perc múlva határozottan csökkent a félelmem, tehát továbbmentünk. Még tíz perc elteltével békesség és bizalom uralkodott ott, ahol korábban a félelem honolt. Győztesként tértem haza, de ez nem egy egyszeri küzdelem volt. Amikor visszatértek a félelmeim, Isten felhasználta az alkalmat arra, hogy szembesítsen a félelemmel, és eldöntsem, hogy az Ő oldalára állok, bízom Benne, és újra meg újra megtapasztalom szabadítását. A félelem legyőzése minden lépésnél könnyebb volt. A tanulás és az edzés nagyon fontos, de eljön az ideje annak is, hogy a növekedés újabb szintjére lépjünk. Az én feljebbjutásom módfelett érdekes módon zajlott le.

Hallottuk, hogy a környékünkön él egy anyamedve három kis boccsal, és a fiaink a családi áhítatokon azért imádkoztak, hogy megláthassuk őket. Én hozzátettem: „Add Uram, hogy ez biztonságos körülmények között történjen.” Néha igen gyorsan választ kapunk az imáinkra. Azon a reggelen, amikor reggelihez terítettem az asztalt, az ablakon át megpillantottam egy kicsi, fekete medvebocsot! Aztán észrevettem a többieket, az anyát a másik két boccsal. Fekete medvék voltak: ezeket könnyen meg lehet különböztetni a grizzly medvéktől, mert nincs a vállukon púp, más alakú a fejük, és kisebbek: bár az , hogy kisebbek, határozottan relatív fogalom! „Jaj, milyen aranyosak!” – kiáltottam fel. Mindnyájan álmélkodva néztük, hogy másznak fel és le egy fáról. Mutatványuk teljesen meggyőzött arról, teljesen ostoba ötlet fáramászással menekülni egy fekete medve elől! Ekkor az anyamedve beleszimatolt a levegőbe, és a házunk hátsó bejárata felé vette az irányt. Tudtam, mit akar, hiszen gofrit sütöttem dupla adag vaníliával. „Megyek, bezárom a hátsó ajtót” – gondoltam magamban. A szúnyoghálós ajtón nem volt retesz, de ha lett volna, semmi akadályt nem jelentett volna a befelé tartó medvének.

Amikor odaértem az ajtóhoz, látnom kellett, mit csinál a medve. Biztonságban éreztem magam, hiszen Isten hozta oda a medvét. Kinyitottam a szúnyoghálós ajtót, és kikukkantottam. Azt láttam, hogy először egy mancs, aztán kettő jelenik meg a terasz kerítésének tetején. Aztán a mackó – egy ekkora teremtményhez képest meglepően kecses mozdulattal – átlendült felette, mintha mindig is házakhoz járna látogatóba. Elengedtem a szúnyoghálós ajtót, mire az becsapódott, de a belső ajtó nyitva maradt, én meg dermedten álltam az ajtónyílásban. A medve ott ágaskodott tőlem egy karnyújtásnyira az ajtó másik oldalán – vagy hatvan centivel volt magasabb, mint én!

– Ó, de gyönyörű teremtés vagy! – suttogtam. Megnéztem közelebbről, és intettem a fiúknak, hogy jöjjenek ők is. Nem jöttek. Engem annyira lenyűgözött a látvány, hogy nem is figyeltem rájuk. – Tudom én, mire fáj a fogad! – korholtam emelt hangon. – A gofrit szeretnéd! De nem lesz a tiéd! Micsoda széles vállaid vannak! Szinte látom, milyen könnyedén mászod meg a hatalmas hegyeket. Hű, és milyen karmok! Legalább hét centi hosszúak!” Mancsait kecsesen tartotta, hízelgőn, akár egy házi kedvenc.

Bánatosan néztem utána, amikor távozott. Csak ekkor fordultam a családtagjaim felé, hogy megkérdezzem: – Miért nem jöttetek ti is megnézni?

A fiúknak a szájuk is tátva maradt, úgy bámultak rám, végül Jim szólalt meg: – Sally, jól vagy?

Addig rá sem eszméltem, hogy egy csepp félelem nem volt bennem a medve láttán! Mit műveltem?? Csak egy vékony háló választott el tőle. Úgy viselkedtem, mintha teljesen Jézus oltalmában lennék, és úgy is volt! Nem kellett félnem ettől a hatalmas vadállattól. Sátán nem talált bennem egy szikra félelmet sem, amit felkavarhatott volna. Isten az utolsó cseppig eltávolította. – Csodák csodája! Szabad vagyok! – kiáltottam fel. És bár nem tudom bizonyítani, tudom, hogy Jézus mosolygott abban a pillanatban.

Feladatunk az, hogy alárendeljük akaratunkat Jézusnak, és ha ezt megtesszük, Isten azonnal birtokba veszi azt, és azért kezd munkálkodni, hogy az Ő tetszése szerint alakuljanak szándékaink és tetteink. Így egész természetünk a Szentlélek uralma alá kerül Krisztusban; gondolataink is az Ő alárendeltjei lesznek. Indítékainkat és érzéseinket nem tudjuk úgy uralni, ahogy szeretnénk, de akaratunkat tudjuk, és ez megváltoztatja egész életünket. Ahhoz azonban, hogy ez a csoda megtörténjék, akaratunknak együtt kell működnie Isten akaratával.

Egyes őszinte keresztények azt mondják, hogy természetfeletti erőnek kell belépnie életünkbe ahhoz, hogy kiemeljen bennünket önmagunkból, egy másik szférába. Az mondták, hogy akkor a bűn feletti győzelem viszonylag könnyű lesz, nem kell hozzá énünket megfeszítenünk. Gyakorlatilag azt állították ezzel, hogy az én és az alacsonyabb rendű erők elleni küzdelem nem más, mint törvényeskedés.

De nem ez a valóság! Természetesen, ha saját erőnkből harcolnánk a bűn ellen, akkor igazuk lenne. Küzdelmünk már kezdettől fogva haszontalan és vesztes volna. De van egy Istenünk, aki az Ő hatalmát és megváltását ajánlja fel nekünk, nem csak valami jövőbeni mennyei síkon, hanem már most! Ha Sátán területén maradunk és egy valamikori könnyű győzelemre várunk, akkor elkárhozunk a többi gonosztevővel egyetemben; hiszen akaratunkon keresztül fogva tart a bűn. Ha akaratunkat nem rendeljük alá Krisztusnak, akkor sem most, sem a jövőben nem szabadulunk meg.

Akaratunk valódi edzéséhez szükséges, hogy szembenézzünk félelmeinkkel és gyengeségeinkkel, így engedjük Krisztusnak, hogy személyes kitörési útvonalat mutasson nekünk. Jézusban bízni eleinte félelmetesnek tűnik, de nagyon édes tapasztalat lesz, amint leszaggatja minden bűn és gyengeség kötelékét, amely oly sokáig fogva tartott.

Azzal nyitottam ezt a fejezetet, hogy félelmemről beszéltem, ami akkor jelentkezett, amikor énekelnem kellett a gyülekezetben. Isten nagyon sok lehetőséget adott nekem arra, hogy szembesüljek ezzel a félelemmel. Eleinte csak eltűrtem a pillangókat, mert az énemre támaszkodtam. De amikor elkezdtem együttműködni Istennel, egyre gyorsabban sikerült átengednem Neki a pillangókat. És minél hamarabb átadtam Neki, annál hamarabb megszabadultam tőlük. Azon kezdtem gondolkodni, meddig kell még ismételgetnem ezt a procedúrát. Miért nem tűnnek el örökre? „Uram!” – kérdeztem. „Hányszor kell még átadnom Neked ezeket a pillangókat, amíg teljesen át nem változnak?”

„Amíg el nem tűnnek. Előbb vagy utóbb… attól függ.”

Egy kedves barátnőm eldöntötte, hogy férjhez megy, és azt akarta, hogy én énekeljek az esküvőjén. Fogalma sem volt arról, milyen nehezemre esik nyilvánosság előtt énekelni. Nagyon szerettem volna ezzel kedveskedni neki, mint egy különleges ajándékkal, de nem tudtam, képes leszek-e rá. Nem akartam elrontani a menyegzői ünnepélyt! Azt válaszoltam hát, hogy imádkozom és majd tudatom vele döntésemet.

Térden állva, buzgón könyörögtem az Úrhoz. „Uram, mit kellene tennem?” – kiáltottam gyötrődve. A válasz rövid és bátorító volt:

„Azt hiszem, ez kedves lenne tőled. Én veled leszek.”

„Nem, Uram! Te nem tudod, mit kérsz tőlem!” Miután még aggódtam egy sort, csak beleegyeztem, bízva abban, hogy Isten jobban tudja. Kiválasztottam a legkedvesebb, legtartalmasabb éneket, amit csak találtam, aztán hosszan, keményen, imádságos szívvel gyakoroltam. Eljött a nap, és én odaszántam magam Istennek mindenféle szempontból, amire csak módom volt. Jól éreztem magam, csak kicsit ideges voltam. A hátsó padsorban ültem, amikor megint megtörtént. A pillangók úgy özönlötték el a gyomromat, mint még soha! Kételyek támadtak bennem: „Isten most nincs veled” – mondtam magamnak. „Félreértetted Őt. Nem adott neked erre engedélyt, és Sátán most jól tud téged használni. Nem tudsz majd énekelni, és tönkreteszed a barátnőd esküvőjét!” A pillangók már olyan durva táncot jártak, hogy előrehajoltam, és arra gondoltam, most komolyan rosszul leszek. „Uram, mi történik most? Ha nem vagy velem, akkor elvesztem!” – kiáltottam némán.

„Én veled vagyok!” – bátorított szeretettel az Úr. „Csak a szokásos pillangók megint, add nekem őket!”

„De én nem emlékszem ilyen pillangókra! Biztos vagy benne, hogy ugyanazok?”

„Sally, bízz bennem! Lazítsd el az izmaidat!”

„Rendben, Uram. Lazítok.” És lazítottam, minden csepp akaraterőmmel, és bíztam Jézusban, hogy elvégzi szívemben a valódi munkát. És az idegesség tényleg múlt. Az alacsonyabb rendű erők is követelték a maguk szavazatát: gúnyolódtak, azt állították, hogy Isten nincs velem, félek, és kudarcra vagyok ítélve. Az érzelmeim is ezeket a gondolatokat erősítették. Sátán mesterien szítja a kétségeket: kedvét leli abban, hogy megfélemlítsen és elcsüggesszen minket. Az utolsó 15 percben hétszer adtam oda a kétségeket és a pillangókat Istennek. A pillangók minden alkalommal kevesebben voltak, és gyorsabban eltűntek. A nemesebb erők – értelmemen keresztül – csöndesen biztosítottak arról, hogy Isten valóban velem van! Folyamatosan bibliaszövegeket idéztem magamban, de ez nem volt egy könnyű küzdelem.

Eljött az éneklés ideje. Sátán még egyszer felkavarta érzéseimet és érzelmeimet, hogy kételyt ébresszen bennem, és elveszítsem bizalmamat. Isten arra késztetett, hogy tartsak ki, és folytassam.

Úgy léptem a harcba, hogy megtettem mindent, amit csak tudtam, és bizalommal helyeztem magam az Ő karjába. Torkom olyan szűk volt, hogy nem tudtam, ki tudok-e préselni rajta akár csak egy hangot is. A gyomrom megint begörcsölt, és az idegesség minden felől szorított. „Uram, azért megyek fel, mert Te kértél meg, hogy itt énekeljek. Átadom a félelmeimet, győzd le azokat úgy, ahogy csak Te tudod. Neked adom gyámoltalan lényemet” – suttogtam, miközben a szószék felé tartottam.

Amikor kinyitottam a számat, és énekelni kezdtem, gyönyörű, harmonikus muzsika zengett át a termen. „Ez én vagyok?” – kérdeztem magamtól. Abban a dalban tökéletesen szabad voltam. A hangok, a rekeszmunka, és a szívem mind együtt voltak, mint soha azelőtt. Csodálatos volt. Szabad voltam! És az arcok – félelem nélkül tudtam nézni minden arcot! „Dicsőség az Úrnak! Dicsőség az Úrnak!” Szívből énekeltem, teljes nyugalommal!

Miközben a menyegzői fohászt énekeltem a boldog párnak az esküvőn, úgy éreztem, Krisztushoz szegődöm társul nagyon is kézzelfogható módon, és hogy Ő megszabadít engem félelmem utolsó maradványától is, ami még fogságban tartott. Azt gondoltam, én adok majd ajándékot a barátnőmnek ezzel a csodálatos dallal, ám ehelyett Isten használta fel ezt a kérést arra, hogy megadja nekem a szabadságot, hogy félelem nélkül énekeljek! Soha többé nem támadtak meg úgy a pillangók, soha többé nem féltem az arcokba tekinteni, és soha többé nem éreztem azt, hogy nem tudok mások előtt énekelni! Istené legyen a dicsőség!

Hányszor adjuk át félelmeinket Jézusnak? Amíg el nem tűnnek! Veled is megtörténhet!

 

A magányos vállalás

KÜLÖNLEGES BÁTORÍTÓ ÜZENET EGYEDÜLÁLLÓ SZÜLŐKNEK

 

Ebben a fejezetben nincs semmi, amit egy egyedülálló szülő ne tudna megtenni. Sok szülő éli meg azt, hogy egyedül kell felnevelnie a gyermekeit, még ha van is társuk. Amikor változni kezdesz, valószínűleg ugyanaz okoz majd problémát, amivel én is küzdöttem. Senki sem akar „szűkmarkú” szülőnek bizonyulni, különösen, ha nagyon bántja, hogy a munka miatt egész nap távol kell lennie gyermekeitől. A neveléshez objektív szemlélet szükséges, hogy meg tudjunk hozni nehéz döntéseket is: a gyermekeink érdekében megtagadni azt, ami kényelmes lenne, és inkább eldönteni, hogy hosszú távon mi szolgálná az ő érdeküket, semmint kielégíteni saját vágyunkat, hogy azonnal szeretetet és elfogadást kapjunk tőlük. Küzdjünk meg az egyensúlyért, Jézusban! A társ hiánya miatt még nehezebb  szembesülni gyermekeid önző követelődzésével, és visszautasítani azt, hiszen te maradtál életükben szinte ez egyetlen szeretett személy. Ezért olyan fontos, hogy Jézus nagyon valóságos, és tevékeny részese legyen életednek. Az Istennel való beszélgetés ideje nem csupán önmagad számára ajándék, hanem gyermeked számára is, hisz’ olyan szülőt kap ezáltal, aki képes a jobb döntéseket meghozni, és nem adja be a derekát csak azért, mert éppen fáradt. Összpontosíts a Jézussal való kapcsolatodra, és Ő segít neked mindazon változtatni, amire szükség van a különleges körülmények között.