Boldogság

Amikor azt halljuk, hogy boldog, olyan valakire gondolunk, aki jókedvű, mosolygós, fel van dobva, mert valami jó történt vele (vagy elönti az érzés csak úgy). Aztán, amikor a Bibliában azt olvassuk, mondjuk a Hegyi Beszédben, hogy boldogok…, felidéződik bennünk, hogy jókedvű, mosolygós, feldobott, és már kész is az ellentmondás, hiszen a szöveg többek között azt mondja, hogy akkor “kellene” boldognak lennünk, amikor üldöznek minket, és mindenféle rosszat mondanak rólunk Jézus miatt. Mivel az ellentmondást nem tudjuk feloldani, jön a lelkiismeret furdalás, önvád a rossz kereszténységünk miatt. Az itt található szó a makarioi. Az eredeti görög gondolkodásban ez kizárólag az Istenek és héroszok privilégiuma volt, hiszen a mennyei létet jelentette, az üdvözült létben való életet, és nem a fent említett érzelmi állapotot. Kicsit tágabbra vették a kört, amikor már a földi félistenek is kaphattak ebből az elizeumi létből, hiszen az ún. boldogok szigete volt az ő halál utáni lakhelyük, ahova halandó nem juthatott el. Csak később és lassan kezdett befogadóbbá válni a görög elizeum (a görög menny). Idővel egyre többen lehettek boldogok (vagyis mennylakók). Mindez erősen hatott a keresztény szóhasználatra. A kereszténység egyik nóvuma volt az is, hogy azt mondták, aki Krisztusban hisz, boldog, vagyis a menny tulajdonképpeni polgára lesz, mégpedig függetlenül a társadalmi státusztól és a heroizmustól. Ezt jelentette a boldog, és nem azt, hogy aki Krisztusban van, az mindig jókedvű és feldobott. Atyáink még jobban értették mindezt, ezt őrzi a ma már alig használt megboldogult fogalmunk is.