Egy nyugdíjas vallomása

Az idős kort lehet egészségesen és beteg állapotban is megélni. - Császárné példája

"Imádtam a jó magyaros kajákat..."

Rádióriport:           Bartók rádió. l988.IV.7. 20,15-től

Riporter: Köszöntöm hallgatóinkat. A mikrofonnál Tarnai Márta. A következő 19 percben Császár Mihálynét, Marikát fogják hallani. Mondanivalója lényege 12 másodpercben:

          Szívem minden melegével üvöltöm mindenütt, hogy: nem igaz, hogy meg kell vénülni 46 éves korban! Nem kell! Nem igaz, hogy törvényszerű, hogy jönnek sorban a betegségek! Mennek kérem, mennek!

Riporter:

Szegeden az ifj. házban, ahol 150 ember 2 napon át a környezet és természetvédelem gondjairól tanácskozott, az utolsó estén vacsora előtt szót kért Császárné. Őt a Csongrád-megyei természetvédelmi egyesület, röviden CSEMETE titkára Ilosvai György konferálta be. A vacsorát, ami rendhagyónak ígérkezik, Marika készítette. Előtte néhány szót kíván szólni a jelenlévőkhöz.

          63 éves nyugdíjas bölcsődevezető vagyok. Amiért itt vagyok önöknél, az azért van, mert ezelőtt 20 évvel rokkantnyugdíjas jelölt voltam. Beteg és elesett. Dagadt térdekkel, agyérszűkülettel, ideggyulladások, izületi gyulladások, és ami csak divat 40-en felül, azzal minddel. Csak nekem nem 40-en felül kezdődött, hanem 26 éves voltam, amikor először azt állapították meg, hogy:

          - Kislányom, ez öregasszonybetegség. Agyérszűkületed van gyerekem - mondta az öreg doktor bácsi, a mi orvosunk. Ez az öregasszonybetegség minél előrehaladottabb a korom, annál erősebben jelentkezett. 30 éves korom után már olyan iszonyú fejfájástól szenvedtem, ami egy pillanatra sem szűnt meg, csak elviselhető volt, és már-már elviselhetetlen. Imádtam a szalonnát, a hurkát, a kolbászt, a vajassüteményeket, a tojásrántottát, no meg minden jó magyaros kaját. Szerintem attól nem lehetett beteg lenni. De ezt csak akkor mondtam.

           Férjem szívbeteg volt. Úgy is mentem hozzá feleségül, hogy a katonakönyvében már az volt írva, hogy súlyos szívizomelfajulása miatt fegyverviselésre alkalmatlan. Koszorúérszűkülete volt. Két hetes házasok voltunk, amikor először vitte el a mentő.... Mindkettőnk betegsége olyan csodálatosan haladt előre, hogy férjem minden évben a klinikán volt, a szívét tákolgatták a balatonfüredi szívszanatóriumban. Én pedig 51 éves voltam, amikor az idegklinikára, szerintem agydaganattal utaltak be. Megállapították hogy agydaganatom ugyan nincs, de olyan súlyos baloldali agyérszűkület van, hogy indokolt ez a szörnyű fájdalom. Dehát ezzel meg kell tanulni élni. Mert ezen változtatni nem lehet. Ahogy a korom előbbrehalad, annál inkább fokozottabbak lesznek a fájdalmaim. Fokozottabb is volt. Van egy nővérem, aki nálam idősebb 6 évvel, ő akkor megismerkedett egy dr.Kenyeres Károly nevű természetgyógyász bácsikával, és elkezdte nekem mondogatni, hogy :

          - Tudod, ha eljönnél velem a Kenyereshöz, hidd el, csak tanulnál meg te is lélegezni.

Csak néztem:

          - Bolond ez? Lélegezni? Lélegezni tanuljak meg, hát akkor eddig mifenét csináltam. Én egészségügyi dolgozó vagyok, megtanultam, hogy a tüdőm spontán lélegzik. Mi az hogy tanuljak meg lélegezni?!

Meg:

          - Mozognod kellene!

Mondom:

          - Hülye! Mennyit mozogjak, amennyit csak birok, annyit dolgozok.

          - Hát mindegy, ez az életmód... látod én már egy kicsit jobban vagyok.

Én meg: Nem hiszem hogy ez normális. Annyi baja van szegénynek, most meg már még az agya is elsötétült. Lélegezzek, tornázzak! Ne egyek! Hát mi a fenét ne egyek. Azt eszek amit a másik emberek, mégse mindenki beteg, akkor én mért vagyok beteg?

Azután én őt ütődöttnek tartottam, ő meg engem. Ő járt a természetgyógyászhoz, én meg faltam marékkal tovább a gyógyszereket. Ő egyre jobban lett, én egyre betegebb lettem. Azután gondolkodtam, rajta: nyilván nem ő az ütődött, hanem én. Akkor én is elmentem ahhoz a bácsihoz, az meg szegénykém hanyattfektetett egy kanapén, és elkezdett így csinálni, így a szememnél. Én meg mint egy bolond felugrottam. Hát ezek már azt hiszik, nem is vagyok normális, mert fáj a fejem?! Ott hagytam őket és elrohantam. Mondtam a nővéremnek:

          - Ilyen hülye helyre viszel engem? Normálisak vagytok ti? Hagyjatok engem békén!

          Továbbra is ugye mentem a klinikára. De amikor a klinikáról kibocsátottak, több segítség nincs, nem tudnak segíteni rajtam, akkor csak visszamentem a Karcsi bácsihoz.

          Akkor elkezdett szegény tanítani lélegezni, csodálatosan elmagyarázta nekem, hogy igenis, a tüdőnknek csak egy részét használjuk a légzéshez. Tudjuk, hogy a tüdő tele van sok apró hólyagocskákkal, s azok egy részében csak pangás van, a többibe pedig belélegzünk. Most ha én megtanítanám a tüdőmet úgy lélegezni, hogy minden kis hólyagocskája telítődjön belégzéssel, akkor nagyobb mennyiségű oxigéndús vér áramlana az érhálózatomba, s minden sejtemhez eljutna, és mindjárt tökéletesebb lenne az anyagcserém, jobban érezném magam. Jó, hát akkor majd lélegzem. De még hogy ne is egyek?! Mi az hogy ne egyek?! Lélegzést azt csak tanultam én, de nem sokat értem el vele. Tornázgatni is elkezdtem, de a tornaképességem az volt, hogy amikor mondta hogy hajoljak le, akkor lehajoltam ilyen pózba. Hát most így hajolok le.

/Riporter: A terem közepére leterített egy plédet. Elegáns bordó ruhájának szoknyáját levetette. Karcsú, formás nő állt előttünk, artista dresszben. Miközben néhány tornagyakorlatot mutatott be, tovább mesélt./

          Azóta eltelt 11 néhány év, de az nem volt olyan egyszerű, hogy így hajoljak le. Amikor újra visszamentem hozzá, és mondtam hogy semmi eredményem, akkor azt mondta:

          - Ide figyeljen Marika ! Nekem a maga rohadt 50 forintjára amit havonta idead, semmi szükségem. Vagy csinálja, amit mondok, vagy menjen haza és éljen magának. Meghallgatja tanácsom, vagy nem?! Tanácsom az, hogy koplaljon. Mégpedig 6 napig ne egyen semmit, csak vizet igyon.

          Mondtam, jó.

Hát, mondanom sem kell, hogy nem hallgattam rá, hanem még vártam 1-2 hónapot és vizes pelenkával a fejemen dolgoztam, így sírtam éjszaka a fürdőszobában télen, nyáron az udvarban jajgatva és éltem csodálatos életem, miután állandóan vonzott a garázs gerendája, ha merném felakasztani magamat, akkor megszűnne a fájdalmam. Csak egy pillanatra érezném és utána már nem kell szenvedni.

          Mondom, olyan mindegy, bocsánatot kérek, dehát kimondom, hát egye meg a fene, éhen döglök vagy felakasztom magam, de úgyse lehet kibírni ezt a fájdalmat, hát akkor ne egyek, na.

          Pont negyedév vége volt. Negyedéves zárást végeztem a bölcsödében és elkezdtem vizecskét inni. Szörnyen szenvedtem két napig, három napig az éhségtől. Aztán a negyedik nap elkezdtem remekül érezni magam, már nem is voltam éhes. De senki nem mondta nekem, hogy a szervezetem majd három nap után kezdi lebontani a tartalékát, mert ha nekem azt mondják, akkor tudtam volna, hogy ez mi. A negyedik nap kezdtem jól érezni magam, sőt a negyedik nap kezdtem azt érezni, hogy már nem fáj olyan nagyon a fejem, a látásom kezd tisztább lenni, a közérzetem kezd jobb lenni, s iszonyúan boldog voltam. A negyedéves zárásom talán még sohasem sikerült olyan remekül. Minden tíz fillér egyezett minden oldallal.

          És amikor eltelt a hatodik nap, akkor kezdtem fokozatosan visszatérni arra az örökösen emlegetett nyersételekre. Reszelt káposzta, reszelt sárgarépa, reszelt alma és egyebek. Ezzel kezdtem visszatérni, szép lassan. És a fejfájásom is természetesen visszatért. Nem kell azt hinni, hogy ő már azután a 6 nap koplalás után elment. Nagyon, de nagyon sokszor visszatért. De viszont nekem erőt adott arra, hogy akkor mégsem mondanak ezek hülyeséget, ha van olyan, hogy nyers ételeket eszem és a mérgező anyagokat egy kicsit a testemből eltávolítom, úgynevezett méregtelenítést végzek, akkor csak lehet gyógyulni.

          És utána csak nyers ételeket ettem és egy fél év múlva kezdtem magam egészen remekül érezni.

          Aztán a csoda eljutott odáig, hogy a férjem viszont akkor jött ki utoljára a klinikáról és akkor mondták nekem, hogy most már meg fog halni. Hát aztán nem nagyon örültem akkor a saját sikereimnek, mindenáron azt akartam, hogy ő is egye azt, amit én. De neki epeműtéte volt ezelőtt pár évvel, és amikor nyers ételt adtam neki, akkor szegény rosszul volt. Azt mondja nekem:

          - Hajtsál ki a Templom-térre legelni, ha már meguntad főzni nekem, hát mi a nyavalyát akarsz velem? Még jobban kínozol?

          Akkor elkezdtem, hogy mit csináljak vele? Akkor gondoltam, hát ahogy a kisbabámnak turmixolok, az én nagybabámnak is turmixolhatok én. Csak éppen felforrósítottam az ételeket, de egy szemet sem főztem meg. Aztán megturmixoltam és ízesítettem. És az én drága életem párja gyönyörűen elfogadta mindet és szép lassan elindultunk azon az úton, hogy jobban legyünk.

          Azóta 10 év telt el, mivel természetesen nem volt hajlandó semmi nyers ételt megenni, hát mindig azon kellett törni a fejem, hogy mit együnk, ami főtt?

          Akkor imitáltam a főzést, hogy ne tegyem tönkre az ételeket, csak egy kicsit főztem. Hát amíg a szóját meg nem ismertük, addig rengeteget szenvedtünk, a hús utáni vágytól. De amióta a szóját megismertem, azóta megközelítően 60 féle receptet kísérleteztem ki belőle, amit mindenképpen, majd most Önöknek bizonyítani fogom, hogy hasonlít a hagyományos ízhez, mind a 8 teljes értékű fehérjét tartalmazza, amire azt mondják, hogy a húsban van és az embernek feltétlenül szüksége van rá. Szívből kívánom, hogy aki egészséges és bírja, az egye a húst is. De ha szeretnének szívinfarktus meg betegségek nélkül élni, akkor legalább ismerjék meg ezt is.

          Mert minden, ami darált húsból elkészíthető, az elkészíthető a szójagranulátumból, és minden, ami darabolt húsból elkészíthető, az csodálatosan elkészíthető a szójakockából, csak meg kell tanulnunk remek ízeket előállítani.

          Azt szeretném most Önöknek megmutatni, azt pedig bebizonyítani, hogy 63 évesen azt lehet tenni a testünkkel, amit most én itt mutatok, azzal, aki nyomorék volt, beteg volt, sánta volt. Megtanultam úgy közlekedni a Trabantommal, hogy véletlenül se kellett tolatni. Csak ez volt a fordulási készségem.

          Egyszer Wartburgra cseréltük a Trabantunkat és megkérdezte a sofőr tőlem, hogy:

          - Ki vezeti?

Mondom:

          - Én.

          - Ismeri a Wartburgot?

          - Az utcán már láttam.

Magyarázza nekem, hogy ez az l-es, 2-es, 3-as, 4-es, ez a hátramenet.

Mondom, azt ne mutassa, úgyse tudok hátrafele menni. Fennakadt a szeme.

          - Na jó, hát előbb tetszik hazaérni, ha csak előre megy.

De utána megtanultam már a hátramenetet is.

          Azt mondták nekem 45 éves koromban, hogy mi a nyavalyáért nem kérem a rokkantításomat, mit kínozom magam? Nem tudom megérteni, hogy ezzel a térddel már nem lehet gyalogolni? A nyakcsigolyám csőrös, meszes, az előrehajlás fájdalmas, hátrahajolni lehetetlen. Egyensúlyérzékem fantasztikus volt, mindig féltem, hogy elveszik a jogosítványomat, mert szédültem, meg billegtem. Tessék nézni, most nem-igen szédülök, meg nem billegek már, úgy egy lábon sem.

          Az ideggyulladásos vállam, amivel éjszaka jajveszékelve mentem injekciókat kérni és visszafelé ugyanúgy üvöltve mentem haza, mert semmit nem ért. Az most ennyire mozog.

Riporter: Szabályszerű artistamutatványokat láttunk, bukfenceket, kézenállást és mintha a gerince gumiból lett volna.

          Nagyon szeretném elmondani, hogy ezeket nem azért mutatom Önöknek, hogy szeretek szerepelni és nem ilyen gyakorlatokkal kezdünk eljutni odáig, hogy erre is képesek legyünk. Ezt azért mutatom be, hogy tessék elhinni, nem kötelező 40 éves kor után megvénülni és nem kellene meghalni azoknak, akik nem bírják a húst enni. És nem kellene mindig csak azt mondani, hogy a mi világunk, a mi rohanó életünk, a stresszek! Az a rettenetes, mindig csak a környezetünkben keressük a hibát. Ha úgy felülvizsgálnánk a saját magunk tűrőképességét és megállapítanánk, jó, persze idegesek vagyunk, de hogy miért vagyunk idegesek, miért érezzük magunkat állandóan rosszul?

          Tegnapelőtt is ugyanilyen vacsorát készítettem, akkor 100 embernek. Ma itt vagyok, holnapután máshol leszek, rengeteget dolgozom, fáradtság nélkül!

          Azt szeretném elmondani, megint ütődöttnek néznek, ha megmondom, hogy tegnap dél óta nem ettem egyetlen szemet sem. Tehát ilyennek is lenni kellene és ilyenkor úgy érzem, hogy levegővel töltött vagyok, amikor belakok, akkor meg ólommal töltött. Tehát nagy a különbség!

          Azonkívül ezen a kezemen, ami a gépírónők idegbetegsége szokott lenni, ínhüvelygyulladás is van. Egy édes, drága, aranyos orvos a családban, akit Darabosnak hívnak és mi Darabolósnak nevezzük, mert sebész, azt mondja nekem, hogy: "Ezt Marika néni nem úszod meg műtét nélkül, ilyen gumó van itt öregem, ezt meg kell műteni."

          Mondtam neki: "Darabolós, ezt nem műtöd meg. Ez meg fog anélkül is gyógyulni."

          Most szeretném megmutatni, hogy milyen erőt fejlesztettem ki abban a kezemben, amit ő mindenképpen műteni akart.

Riporter: Marika lábait a nyaka mögé tette, kezein sétálgatott hosszasan. Próbálják meg elképzelni a jelenetet!

          Nem akar a szívem kiugrani a helyéből, nem dobog itt a torkomban. Most ezzel csak azt szeretném bizonyítani, hogy nemcsak ezt bírom, krumplit szedni is bírok reggeltől estig egész nap, meg kapálni.

          Nincs nekünk földünk egy deka se, de van egy nagyon jó barátunk Forráskúton TSZ tag és direkt úgy vállalnak mindig kapálnivalót, hogy én és a férjem megyünk kapálni, azért, hogy legyenek nekünk friss zöldségeink, amiről tudom, hogy nem permetezik, mert a háztájiban ők termelik nekünk.

          Az a lábam, amivel alig lehetett már mozogni és rokkantítani kellett volna, most 63 éves koromban spárgát csinálok. /Taps./ Tehát egyszerűen nincsen olyan izmom, nincsen olyan testrészem, ami nem hajlik oda, ahová én akarom.

          És ebbe nem az a pláne, hogy most ez milyen csodálatos, milyen fantasztikus, hogy ez a vénasszony itt tekereg, hanem ebben az az érdekes, hogy azt el kell hogy higgye mindenki, hogy amelyik így mozog, az nem fáj!

          És én csak azért kerepelek és mondom mindenhol, hogy igenis lehet úgy élni, hogy nem kell betegnek lennünk. Nem igaz, mikor megkérdezik, hogy mit akar, már 40 éves, hát ez már 40 év után így van. Hát nem így van! 60 után sem így van!

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. /Taps./

És most szeretném meghívni Önöket a szomszéd épületbe vacsorázni. Aki akar, az mindenki ilyen lehet, de ettől az egy vacsorától biztos, hogy nem.

          Olyan is volt, egy fiatal társaság, úgy 35 éves volt az átlag életkor, mérnökök, akik azt mondták hogy: "Aztán olyan legyen ám az a pörkölt, hogy lehessen rá sört inni." Hát olyat főztem nekik, hogy lehetett rá sört inni! És a következő hétvégére újra hívni akartak, hát mondtam, hogy nem, azért csak bemutatkoztam. Mindenkinek van neje, tanulják meg elkészíteni, ha ez érdekli őket, nekem sajnos nem áll módomban, hogy kéthetente főzzek nekik ilyeneket. De mindenesetre örültem, mert mindenki megtörölte a száját és nem maradt semmi.

Riporter: A vacsora egyébként brassói aprópecsenye volt, szójából.”

Amint a fenti példa mutatja, az életmódnak, táplálkozásnak igen nagy jelentősége van abban, hogy valaki milyen állapotban éri meg, éli meg az öregkort.