Első napom a mennyben

Az első nap mindig nagy jelentőséggel bír.

Gondolj csak az első napodra az óvodában - ha voltál ovis, az iskolára vagy az egyetemre. Az első napnak mindig különleges zamata van.

Tele várakozással, izgalommal.

Én egy elképzelésemet szeretném megosztani veled. Hogyan képzelem el az első napomat a Mennyben.

Az utóbbi hetekben nagyon sok megdöbbentő dolgon mentünk át szeretteimmel. Többször hittem, no, most meghalok! Eljött a vég! Volt részem üldözésben, kitüntetésben, bátorításban, elnyomásban. Erre szokták azt mondani: kaptam hideget is, meleget is bőségesen.

Aztán egyik pillanatról a másikra megszűnt az üvöltés, a kárörvendő gúnykacaj, a felsőbbrendű elitélés, felelősségre vonás hangja.

Csupán valahol a mélységben a föld morgott, dübörgött, mozgott. A haragos felhők kisimultak, elcsendesedtek, csak a mélykék égbolt látszott. Csend. Ünnepélyes, lélegzet-visszafojtott csend. A levegő sem mozdult. Minden emberben ott feszült a várakozás. Mi lesz most? Mi következik ezután?

Hamarosan egy szó futott végig minden várakozó ajkán. A FELHŐ! És valamennyien a keleti égboltra figyeltünk. Méltóságteljesen közeledett. Lassan, kiegyensúlyozottan. Ahogy közelebb ért, úgy lehetett egyre jobban felismerni. Középen A KIRÁLY! Körülötte angyalok. Mögöttük meg… no, ez még nem tisztán kivehető.

Ahogy közeledett felénk, sorban előttünk sírok nyíltak meg. Azonnal ott-termett egy-egy angyal, aki kivált a kísérők közül. És a sírokból előjöttek. Fiatalok, idősebbek, férfiak, nők, csupán egy dologban hasonlítottak egymásra. Mindannyian egészségesek! És boldogok! Hiszen ebben a reményben szálltak sírba. Az őket fogadó angyalok odavezették őket a szeretteikhez, vagy ha ilyen nem volt, akkor egyenesen a királyt kísérő csoporthoz.

Aztán ránk került a sor. Jézus kitárta felénk a karját... és mi hozzá repültünk. Elmondhatatlanul, leírhatatlanul csodás érzés volt. Találkoztam Jézussal, az őrző angyalommal, a szüleimmel, az öcsémmel és még nagyon sok barátommal és rokonommal. Kimondhatatlanul boldog voltam.

A csoport Jézus mögött nőttön nőtt, ahogy továbbhaladtunk.

Végül nem maradt sem a földön, sem a sírokban senki, aki ne lett volna ott, abban a hatalmas seregben, amelynek tagjai Jézust a Mennybe kísérte.

Hosszú időn át haladtunk – legalábbis nekem napoknak tűnt –, míg végül landoltunk egy leírhatatlanul szép helyen. Nem éreztem fáradtnak magamat. Legelső benyomásom a csend és a tökéletes harmónia volt. Egy hosszú úton haladtunk a főváros felé.

Erdők között mentünk át, amik nem voltak félelmetesek, sűrűk vagy sötétek. Az erdő szélén sem szemetet, sem gazt nem láttam, ami mindig annyira bántotta a szememet.

Madarak repültek a levegőben, és énekeltek. Utunk egy folyón vezetett át. A hídról lenézve, nem tudtam megsaccolni a mélységét, csak azt láttam, hogy kristálytiszta volt, kavicsok az alján, és elmondhatatlanul sok színes hal és vizi lény úszkált abban. Szívesen megálltam volna, de most el kellett érni úticélunkat. Majd később ide el fogok jönni.

Az utunk egy réten vezetett át.

Állatok legeltek, oroszlánok hevertek, párducok nyújtózkodtak, egy kisbárány egy tigriskölyökkel hancúrozott… idilli kép.

Ja, és sehol sem láttam gazt, dudvát, mérges szömörcét vagy bogáncsot. Viszont megszámlálhatatlanul sok virágot. Volt, ahol szerkesztettnek tűnt nekem; elöl alacsonyabb, aztán hátrébb egyre magasabb növésű virágok, másutt meg összekeverve pompáztak, mégis nyugalmat és békét árasztottak.

Világéletemben szerettem a kellemes illatokat. De amit itt tapasztaltam, az semmihez sem hasonlítható. Úgy éreztem, hogy az egyik illatfelhőből belépek a másikba. Nem keveredtek egymással, de nem is múltak el. Hát ez egyszerűen fantasztikus!

Az út mentén angyalokkal találkoztunk, akik úgy köszöntek nekünk, mintha mindannyiunkat név szerint ismernének. Sugárzott az arcuk az örömtől. Itt-ott egy-egy sóhajt hallottam. „Végre!” „Megérkeztek!” „Nézzétek a győzőket!”

Végül – a cél előtt – egy sokkal szélesebb folyón keltünk át. Hát itt majdnem földbe gyökerezett a lábam. Előttem állt az élet fája, amiről már olyan sokat hallottam. Egészen más, mint ahogy elképzeltem. Sokkal gyönyörűbb.

Itt is szerettem volna megállni, de hát majd később visszajövök.

A folyón átkelve, egy várost pillantottunk meg. Pontosabban, csak egy oldalát, hiszen olyan nagy volt, hogy képtelenség lett volna az egészet egyszerre meglátni.

Viszont a kapuban történt valami.

Ugye, Jézus haladt a hatalmas tömeg élén, és most, ott, a kapu előtt megállt. Levette a koronáját, és átnyújtotta az Atyjának,  aki ebben a pillanatban jelent meg ott. A tömeg halleluját kiáltott. És ekkor Jézus megszólalt. "Atyám! Megérkeztünk! Ők – és itt a karjával ránk mutatott – az én gyermekeim. Drága áron vásároltam meg őket."

És ekkor az Atya és a Fiú átölelte egymást. Ezután Jézus szembefordult velünk, és ezt mondta. "Gyertek, Atyám áldottai! Örököljétek ezt az országot, amit számotokra készítettem."

A hálától, a csodálkozástól, az örömtől úgy álltunk ott, mintha képtelenek lennénk ekkora jó hírt befogadni.

Végül elindultunk a kapun át a városba, a mennyei Jeruzsálembe.

Képtelen vagyok tovább írni, mert úgy elhatalmasodtak rajtam az érzések.

Pedig az első szombatunk, az első énekkari próbánk, az első közös ebédünk, az első csodálatos otthonunk, a szomszédjaink, az utazásunk… Ó, ha mindezeket le tudnám írni. De keresnem kell a szavakat. Meg a szívem is annyira tele van hálával, a szemem meg örömkönnyel, hogy az érzéseimett feldolgozzam...