Második utazásom

Egy abszolút bizonytalan kimenetelű utazás előtt álltam. Ez már a második ilyen kaland volt. Az első nem túl jól végződött.

Akkor, ott Isten megpróbálta a belé vetett hitemet. Ha az elkeseredést és a csüggedést nem számítjuk, akkor egy kettessel átmentem azon a próbán.

Elindultam hát erre a második utazásra. Azt hittem, tanultam annyit az elsőből, hogy ez kisebb feszültséggel jár.

● Isten rátette ujját a 91. zsoltárra, és többször elolvastatta velem.

● Aztán a kezembe adott egy könyvecskét. Győzelem a félelem felett. Ittam és szívtam magamba a sorokat.

● Végül elém hozott bátorítandó embereket, és ugyebár, aki mást felüdít, az maga is felüdül.

Béke volt a szívemben. Egyetlen bódító-nyugtatótablettát sem kaptam, mégsem remegtem. Még talán belül sem. Egészen addig, amíg be nem toltak a műtő előkészítőjébe. Vártam és fáztam. Körülbelül 10 percig.

És egyre jobban elhatalmasodott bennem a gondolat, leszállok innen, belecsavarom magamat a lepedőbe, és megszököm. Minek vagyok itt? Még szerencse, hogy beljebb toltak. Ki tudja, talán megtettem volna.

Bent a műtőben néhány sikertelen gerincérzéstelenítési próbálkozás után az orvos kimondta az „ítéletet”, altatás lesz.

Nálam pedig képszakadás.

Milyen kegyelmes a mi Istenünk!

Nem hallottam a fúrást, faragást, fűrészelést, szegecselést. Aludtam.

Aztán egyszer csak távolból kezdtem hangfoszlányokat hallani.

Első gondolatom: „tehát élek”.

Elérkeztem egy hosszú utazás első állomására.

Valahol olvastam egy hőlégballonos történetet, hogy szeretnénk, ha a mellvéd magasabban lenne, a ballon anyaga erősebb, a leszállás meg abszolút biztonságos.

Hát most én is így voltam.

Szeretném, ha a térdem mozogna; 90 fok a cél.

S ha nem fájna, fájdalommentesen tudnék járni, élni.

Sokszor elmondtam más másoknak, és hát ezt most nekem kell nagyon komolyan gyakorolnom, hogy minden eredmény a nagy Orvossal való szoros és mély kapcsolattól függ.

Innentől kezdve már nincs visszaút... és nem létezik MÁSIK ÚT!