Szeressetek! Bódás János

Szikla vagyok, zord és kemény,

virágtalan rom.

S a törpe hangya nép fölé

gőggel magasodom.

Jó egyedül. Mindegy nekem,

hó fed, vihar ver-e?

Nem kell szeretet tüze

csak megrepesztene!

Jéghegy vagyok, büszke fagyos,

lábam teher veri,

nem hagyom magam senkitől

megközelíteni.

Úgy jó, ha körülöttem

a tajték zúg, szél sivít,

ne szeressetek, mert a tűz,

tudom, megsemmisít.

De jaj! Mégis ember vagyok,

sokszor árva, beteg,

s a gőg, a fagy mögül szívem

sikolt: szeressetek!

Szeressetek! Mit ér a lét,

ha egyedül vagyok?

Ha társaim csak jéghideg

hold, csillagok s habok!

Repeszd, porlaszd zord kérgemet,

szeretet, égi láng,

Hadd legyek termő lágy talaj,

s borítson lomb, virág.

Vagy olvassz meg! Csak hazudtam

a gőgöt, az erőt –

megadnám magam boldogan

a szeretet előtt.

Bódás János