Sziklaarc

Észrevett egyszer egy szobrászművész
egy földön heverő követ.
Annyi sok ember ment el mellette
ügyet rá senki sem vetett.
Otromba kő volt, sáros, ügyetlen,
mihaszna útiakadék,
sokakat bántott, okozott kárt is,
áldást nem hozott soha még.

A művész megállt, nézte sokáig
az iromba, szennyes követ.
Ejh, mi lehet az, mi benne tetszik?
Érték benne mi is lehet?
Mit látott meg benne a mester
mi leköti képzeletét?
Micsoda új, ismeretlen forma,
mi rejtve lehet benne rég?

Jött egy szekér s feltették arra
az otromba, sáros követ.
Vigyáztak rája, még meg is mosták.
Ez után vajh', még mi jöhet?
Bevitték majd a szép műterembe.
Bámultak is a többiek,
méltatlankodtak, zúgolódtak is
a már kifaragott kövek.

„Milyen formátlan otromba szikla,
mit akarhat ez itt vajon?
Mi mind szép, kecses figurák vagyunk,
ez köztünk eggyel sem rokon!?”
„Hogy tolakodott ez ide közénk?”
Szól egy táncosnő fintorul.
„Mily faragatlan, szögletes tuskó!”
fordul el tőle egy faun.

Megjön a mester, de nem néz rájuk,
mindjárt a nagy kőhöz megyen.
Megnézi újból, aztán kezébe
vésőt, kalapácsot veszen.
Kőtörmelék hull, szikra is pattan,
s mosolyognak a többiek.
Az egyik gúnnyal, másik részvéttel,
a harmadik tán megremeg.

Este lett. Így hát a munka megállt,
mely amúgy is lassan haladt.
Kemény a kő és nehezen győzhet
az alakító akarat.
Így ment ez, hosszi időn keresztül,
naponta folyt a szikla-harc,
míg kialakult egyszer’, sokára,
a szép, krisztusi sziklaarc.

Kemény a kő, mert harcok szülötte,
az apja tűz és förgeteg.
Az anyja vulkán és földindulás,
testvére láva-szörnyeteg.
Megfoghatatlan, csodás varázslat:
a szikla-arcon lágy vonás,
s a rideg kőből csak úgy tündöklik
a hit, s szeretet-lángolás.

Jézus szép, szelíd, isteni arca
derűt, jóságot árad ott,
hol előbb pöffeszkedő, hiu vágy,
élv és önzés uralkodott.
A táncosnő, pán, faun és nimfa
s a többi ékes figura,
szürke alakká süllyedtek vissza,
s a központ lett az Ég Ura!

                        *
Észrevett Isten’ s felvett a földről;
meglátott bennem valamit!
Mesteri kézzel munkába vett’
és azóta formál, alakit.
Sokan gúnyoltak, mások lenéztek,
sokat nem remélt senki sem.
De lankadatlan munkált énrajtam
az Én isteni Mesterem.

Ha akaratom ormótlan tömbje
ma még szikrázva ellenáll,
de lassan azért közelgünk mégis
a célhoz, mi még messze áll.
Boldog leszek, ha egyszer, csodásan
eredményt hoz a szikla-harc.
És kialakul majd jellememből
a szép, krisztusi szikla-arc.