Vak vezető

Londoni ismerősöm mesélte az alábbi történetet.
Pár évvel ezelőtt egy téli napon vastag köd telepedett a városra. Esteledett, amikor kiléptem a munkahelyemről, ahol éppen az összejövetelünket tartottuk. Körülnéztem, és szó szerint semmit sem láttam. Elindultam a megszokott irányban, de pár sarok után rájöttem, eltévedtem. Alig egy kilométerre laktam az irodától, ahol dolgoztam, de a teljes homály összezavarta a tájékozódásomat. Nem láttam az embereket, a parkoló autókat, villanypóznákat, semmit. A köd mindent a láthatatlanság köpenyébe burkolt. Fogalmam sem volt, merre tovább. Minden irány egyformának tűnt.
Egyszer csak jobb oldalról közeledő lépések ütemes kopogása hallatszott. Megrémültem. Ha most valaki megtámad, el sem tudok menekülni. Álltam, s ijedten várakoztam. A ködből egy férfialak közeledett határozott, biztos léptekkel. Csak amikor már mellettem volt, vettem észre, hogy vak, és fogalma sincs a minket körülölelő ködről. Köszöntem neki, ő visszaköszönt, és folytatta volna az útját. Megállítottam, és hirtelen ötlettől indíttatva elmondtam neki a szorult helyzetemet, azt, hogy eltévedtem a ködben, s hogy melyik lakótömbben lakom. „Ó, jól ismerem a helyet. Karoljon belém, odavezetem” – mondta. Pár perc alatt biztonságban hazaértem.

Jack McArdle
And that’s the Gospel truth