Szilvási József

A GYÜLEKEZETI SZOLGÁLAT BIBLIAI ALAPJAI

Pécel, 2010

BEVEZETÉS

A gyülekezeti szolgálatról szóló kérdések tanulmányozását egy filozofikusnak tűnő kérdéssel szeretném bevezetni: Mi a fontosabb, az, hogy kik vagyunk, vagy az, hogy mit teszünk? Elméletben talán mindnyájan tudjuk a választ, gyülekezeti életünket szemlélve mégis arra a következtetésre jutottam, hogy sokan a második tételre teszik a hangsúlyt. Többet beszélünk stratégiáról, programról, módszerről, mint tisztességről, őszinteségről és hitelességről. Jézus szavai újra időszerűek lettek, sokan ezt mondják: „Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát?”, hogy aztán megdöbbenve hallják Jézus válaszát: „sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Mt 7, 22-23).

Igen! Jézus Krisztus szerint, fontosabb az, hogy kik vagyunk, mint az, hogy mit teszünk, mert „minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, a rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt” (Mt 7, 17-18).

Hogyan válhatunk jó gyümölcsöt termő jó fákká? Vajon egy ilyen tanfolyam elérheti-e bennünk azt a hatást, hogy ha eddig rossz fák voltunk, és keserű gyümölcsöt termettünk, akkor ezután nemes fákká legyünk, akik jó gyümölcsöt teremnek? Nem, a nevelésnek és a tanításnak fontos szerepe van életünkben, de ezen a területen súlyosabb hiányokkal kell megküzdenünk: lehet, bár a törvény tanítói vagyunk, Jézus mégis azt üzeni nekünk, hogy „ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondom neked: Újonnan kell születnetek!” (Jn 3, 6-7).

Nekem ez kemény beszéd: egyedül nem megy. Külsőleg talán igen, de ami szívem hajlamait illeti, abban nem tudom elérni a kívánt változást. Jézus azonban azzal a jó hírrel szólított meg engem, hogy ha őbenne maradok, nemes fa leszek, és jó gyümölcsöt termek: „aki énbennem marad és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni… Az lesz az én Atyám dicsősége, ha sok gyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek” (Jn 15, 5-8).

A gyülekezeti szolgálat a Krisztussal való közösségben gyökerezik, a Krisztussal való közösség pedig a Szentlélek munkája: „senki sem mondhatja, Jézus Úr, csakis a Szentlélek által” (1Kor 12,3).

Ezek az előadások arról szólnak, hogy mi módon lehetünk nemes fák, akik jó gyümölcsöt teremnek. Azaz, hogyan lehetünk olyan tisztviselők, akik saját adottságainknak megfelelően működve gondoskodnak maguk, és mindazok épüléséről és növekedéséről, akikért felelősséget hordoznak (Ef 4,16).

TEMATIKA

HELY ÉS IDŐ: 2010, január 23-24, Adventista Teológiai Főiskola, Pécel, Ráday u. 12.

ELŐADÓ: Dr. Szilvási József, a főiskola rektora, Email: szilvasij@hotmail.com , Mobil: 30 664-3039.

TANANYAG: Pál apostol Timóteushoz írt első levele, valamint a Tituszhoz írt levél, amit a tanfolyam résztvevőinek gondosan el kell olvasni különös tekintettel az alábbi témakörökre.

SEGÉDANYAG: Stott, John: A Timóteushoz írt első levél és a Tituszhoz írt levél, A Biblia Ma sorozatból, Harmat Kiadó, Budapest, 2000, 251 p. (A legtöbb protestáns könyvesboltban megvásárolható.)

KÉRDÉSEK AZ ELŐKÉSZÜLETHEZ

1. Mit tanít Pál a törvény és az evangélium szerepéről az 1Tim 1,3-20-ban?
2. Hogyan értelmeznéd ma Pálnak a nők szolgálatáról mondott szavait? (1Tim 2, 1-15)
3. Milyen követelményeknek feleljenek meg a gyülekezeti tisztviselők és miért? (1Tim 3, 1-16)
4. Milyen szerepe van a személyes példának a szolgálatban? (1Tim 4, 1-5,2)
5. Milyen egyedi vonásai vannak a presbiterekkel kapcsolatos gyülekezeti fegyelmezésnek és miért? (1Tim 5,3-6,2)
6. Hogyan kísért ma az a gondolat, hogy pénzért szerezzünk előnyöket a gyülekezeti szolgálatban? (1Tim 6,3.21)
7. Mit jelent a feddhetetlenség a gyülekezetben? (Tit 1, 5-16)
8. Milyen kapcsolat van az otthon és a gyülekezeti szolgálatok között? (Tit 2,1-15)
9. Milyen szerepe van Isten kegyelmének társadalmi életünkben? (Tit 3,1-15)

HIT ÉS JÓ LELKIISMERET

1Tim 1, 3-20

„Amikor Macedóniába mentem, kértelek, hogy maradj Efézusban, és parancsold meg némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat” (1Tim 1,3).

Az efézusi gyülekezetet Pál alapította, három évig dolgozott a városban, és eközben kiváló vezetőket képzett. Amikor Milétoszban elbúcsúzott a gyülekezet presbitereitől, ezt mondta nekik: „Emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat” (ApCsel 20, 31).

Pál ugyanakkor az is tudta, hogy távozása után sok minden meg fog változni a gyülekezet vezetésében: „Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat, sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat” (ApCsel 20, 29-30).

Sajnos, az apostol aggodalma megalapozottnak bizonyult, a vezetés válságba került és e válság a vezetők jellemével állt kapcsolatban. Ezért Pál (évekkel később) megkérte Timóteust, hogy kezelje a kialakult helyzetet, és hozza rendbe a gyülekezet ügyeit. Az apostol a gyülekezeti élet legfőbb hiányosságát abban látta, hogy „némelyek elfordultak jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretettől, és üres fecsegésre adták magukat” (1Tim 1,5-6). Ezért a levél kezdetén három kérdést érintett Pál: (1) leleplezte a hamis tanítókat (1Tim 1,3-11), (2) megvallotta személyes elkötelezettségét az evangéliummal szemben (1Tim 1,12-17), végül (3) a hit és az egészséges tudomány iránti hűségre intette Timóteust (1Tim 1,18-20). Előadásomban e három területet szeretném áttekinteni.

A hamis tanítók leleplezése

A tévtanok súlyos kihívást jelentettek a gyülekezetnek, ezért Pál azt kérte Timóteustól, hogy parancsolja meg az efézusiaknak, hogy „ne hirdessenek tévtanokat” (1Tim 1,3).[1]

Pál szavaiból arra következtethetünk, hogy az ősegyházban volt egy bizonyos hitbeli norma – az apostolok tanítása –, amitől nem lehetett eltérni. Minden tanítónak összhangban kellett szólnia az apostoli igehirdetés szellemével és tartalmával. Hamis tanítókról, és „más tudományról” csak ott beszélhetünk ahol, létezik ez a norma, amit Pál így nevezett: „egészséges tanítás” (1Tim 1,10).

Napjainkban azok az alapelvek, melyeket Pál e szakaszban megfogalmazott, eltérő körülmények között érvényesülnek: a posztmodern gondolkodás a normák létjogosultságát kérdőjelezte meg. Sokan azt mondják, hogy maga a norma vált elavulttá és szükségtelenné. Amíg a középkorban és a reformáció századában a dogmákhoz való merev ragaszkodás, és a vallási türelmetlenség jelentett kihívást, addig napjaink divatja a vallási relatívizmus lett.[2]

Miben mutatkozik meg az egyik és az „egészséges tudomány”, illetve a „más tudomány” jellege? Pál a tanítás gyümölcseire hívta fel figyelmünket, és azt mondta, hogy az egészséges tudományból: „Isten üdvözítő tervének megismerése” fakad (1Tim 1,4), ami „tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretetben” (1Tim 1,5) nyilatkozik meg. Ezzel szemben a hamis tanítások „inkább vitákra vezetnek” (1Tim 1,4), képviselői „üres fecsegésre adták magukat, törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik sem azt, amit mondanak, sem azt, amit bizonygatnak (1Tm 1,6-7).[3]

Pál kettős ellentétet állít fel: egyfelől az okoskodást és az Isten kinyilatkoztatásába vetett hitet, másfelől a vitatkozást és az egymás iránti szeretetet állítja szembe. Íme, két praktikus mérce, amit minden tanításra alkalmazhatunk. Az egyik a hit próbája, vagyis, hogy a szóban forgó tanítás valóban Istentől származik-e, megegyezik-e az apostolok tanításával, avagy puszta emberi fantázia szüleménye? A másik a szeretet próbája: vajon a szóban forgó tanítás elősegíti-e Krisztus testének egységét, ha pedig nem (hiszen maga az igazság is megoszlást eredményezhet), vajon felelőtlenül szétválasztja-e az embereket? Így Pál a tanítást annak eredményeiből ítéli meg. Minden taníts végső kritériuma, hogy Isten dicsőségére és az egyház javára szolgál-e.[4]

 Pál és az evangélium

Pál személyes példájával támasztja alá mindazt, amit a kétféle tanításról mondott: egykor ő maga is istenkáromló, az övéit üldöző és erőszakos ember volt (1Tim 1,13), most azonban bőségesen kiáradt rá Isten kegyelme a Jézus Krisztusban való hittel és szeretettel együtt (1Tim 1,14).

Pál saját megtérésének történetét két dicsőítő ének közé ékelte: „hálát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt”, és „az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen” (1Tim 1, 12, 17). Az apostol egész életét átjárja a hálaadás a megtéréséért és azért a kiváltságért, hogy apostol lehet.

Nem csoda, hogy Pál egy olyan formulával vezeti be az evangélium összegzését, amit összesen öt alkalommal olvasunk a pásztorlevelekben: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó” (1Tm 1,15).[5] Az igaz beszéd –a mondákkal és vég nélküli nemzetségtáblázatokkal szemben – maga az evangélium: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse” (1Tm 1,15).

E szakasz célja nem dogmatikai. Pál nem azért idézte a hitvallást, hogy kifejtse az evangéliumot, hanem azért, hogy elmondhassa: mit tett Isten az ő személyes életében az evangélium erejével (Rm 1,16-17), és mit tehet azok életében, akik Timóteus útmutatásait követve elfordulnak majd a mondáktól, és elfogadják az egészséges tudományt. Üzenetét így összegezhetjük: „ne csüggedjetek, Krisztus könyörült rajtam, a bűnösök közül az elsőn, rajtatok is könyörülhet” (1Tm 1,15-16).

Összegezve e szakasz üzenetét elmondhatom, hogy Saul Jézus Krisztus istenkáromló és erőszakos üldözője volt, de Krisztus kegyelme kiáradt rá, kegyelmet kapott (pálfordulás ment végbe benne), részben tudatlanságból fakadó hitetlensége miatt, részben azért, hogy Krisztus határtalan türelmének példájául szolgáljon az elkövetkező nemzedékek számára. Krisztus kegyelmének, irgalmának és türelmének megtapasztalása Pál missziói buzgalmának alapja. Ma is csak az tudja szenvedéllyel és erővel hirdetni az evangéliumot, akinek hasonló személyes tapasztalata van Krisztussal.[6]

Timóteus és a nemes harc

Pál mindezidáig a hamis evangéliumokról, valamint önmagáról, az igaz evangélium apostoláról beszélt. Timóteusnak immáron el kell döntenie, hogy a kettő közül melyiket akarja követni.  Az apostol azzal segíti elő a döntést, hogy a kettőjük közötti viszonyra, valamint elhívatásának és felszentelésének körülményeire emlékezteti fiatal munkatársát. „Ezt a parancsot kötöm a lelkedre, fiam, Timóteus, hogy a rólad szóló korábbi próféciák alapján harcold meg a nemes harcot. Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek” (1Tm 1.18-19).

Pál nem beszél a Timóteussal kapcsolatos „próféciák” tartalmáról, mégis jó okunk van azt feltételezni, hogy az apostol Timóteus felszentelésének körülményeire utal, amit a levélben később is megemlített: „Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet prófécia által kaptál a vének kézrátételével” (1Tm 4,14).[7]

Két elemet szeretnék kiemelni ebből a szakaszból: Pál a próféciára és a kegyelmi ajándékokra utalva azt mondja, hogy Timóteus (és minden gyülekezeti tisztviselő) szolgálatának természetfeletti gyökerei vannak. Isten az, aki elhív bennünket a szolgálatra, és Ő ruház fel bennünket a szolgálat végzéséhez szükséges képességekkel.

Másfelől Pál a gyülekezet szerepét hangsúlyozza: szolgálat végzése közben fenyeget bennünket a szubjektivizmus veszélye, és amennyiben nem figyelünk a gyülekezet hivatalos képviselőinek útmutatásaira, könnyen saját útra tévedhetünk. Ez történt Hümeneiosszal és Alexandrosszal, akiket végül ki kellett zárni a gyülekezetből (1Tm 1,20).

Pál az első fejezetben, a tanításnak a gyülekezetben betöltött szerepét tárgyalva értékes útmutatást ad a tévtanírásokkal kapcsolatban, amely alaptermészetéből fakadóan eltér a kijelentett igazságtól. Romboló hatása abban mutatkozik meg, hogy a hitet okoskodás, a szeretetet pedig széthúzás váltja fel. Alapvető oka pedig a jó lelkiismeret elvetése Isten előtt. Mit tegyen a gyülekezet vezetője ebben a helyzetben: maradjon a helyén, harcolja meg a hit nemes harcát, szálljon szembe a tévedésekkel, és küzdjön az igazságért.

ISTENTISZTELET, HIT ÉS IGAZSÁG

1Tm 2, 1-15