Magányosság

A magányosság érzése sokféleképpen érheti utol az embert, és a legkülönfélébb események válthatják ki.

● Egy kedves ember elveszítése;

● kórházi kezelés, amelynek következtében kialakul az elhagyatottság és a kiszolgáltatottság érzése;

● lakhelyváltoztatás;

● elszakadás valakitől vagy munkahelyi felmondás;

● kisebbségi érzés („Engem már senki nem szeret.” „Csődöt mondtam.” „Elutasítanak az emberek.” „Már nincs rám szükség.”).

A magányosság érzése akkor is elfoghatja az embert, ha valakinek az igen mély érzelmét akarja elmondani, és azután látnia kell, hogy a másik nem tud együttérezni vele, hogy magára marad, sőt, hogy meg sem értik.

A magányosság tüneteit a legtöbb ember ismeri, csak egyesek minden eszközzel elfojtják. Például azt mondják, „Nem ismerem a magányosságot, nincs időm arra, hogy magányos legyek.”

Az ilyen ember valószínűleg annyira menekül a magányosság elől, hogy már észre sem veszi, alapjában véve mennyire magányos.

Látszatmegoldás

Aki keresi a csendet, vagy az akaratán kívül egyedül van, feltétlenül elgondolkodik az élet értelméről és értékéről, a tettei jelentőségéről. Egy ilyen alkalommal talán megállapítja, „Alapjában véve én is magányos vagyok.” Ez a gondolat valószínűleg úgy hat rá, mintha egy jeges kéz szorítaná össze a szívét. Ezért megpróbál szabadulni ebből a szorításból, megpróbálja lerázni ezt az érzést.

Ennek egyik lehetősége az, hogy az ember a tevékenységbe menekül. Egyesek a munkába vetik magukat, mások a társasági életbe.

Azonban még egy menedzser is érzi a magányosság jeges szorítását, ha egyszer az irodájában elcsendesedik, és elgondolkodik az életén.

A társasági ember pedig – ha őszinte – egyszer csak észreveszi, hogy az elképzelését, véleményét és meggyőződését másoktól veszi át. A folytonos társasági életben lassan elveszíti az identitását. Már nem ő él, hanem a barátai és ismerősei határozzák meg az életét.

Mások azzal próbálkoznak, hogy a magányosságuk érzését tévénézéssel és a szórakozás vagy a kikapcsolódás más eszközével űzzék el.

A látszat azonban itt is csal. A képernyőn átélt közösség nem valódi. A tévénéző ugyan azt hiszi, hogy fontos események részese, amikor a manhattani rendőrséggel „együtt robog” annak autóján, vagy amikor a bécsi operabálon híres emberekkel „ismerkedik meg”, mindez azonban csak illúzió. Az az érzés, hogy befogadtak egy bizalmas közösségbe – legyen az akár Brinkmann professzor dolgozószobája a fekete-erdei klinikán –, csak illúzió, szappanbuborék, amely szétpattan, amint a tévénéző kikapcsolja a készüléket. Ez nem lehet tehát a mélységes magányosság gyógymódja.

Gyakran választanak emberek egy másik veszélyes látszatmegoldást, alkoholhoz vagy más, kábító hatású szerhez nyúlnak, hogy ne kelljen érezniük a magányosság jeges szorítását, hogy a tudatukat eltompítsák. A siralmas és tragikus következményt jól ismerjük. Felbomlott kapcsolat, házasság és család, tönkrement emberek.

A magányosság legyőzésének alighanem a legintenzívebb kísérlete az, amikor az ember szerelmi vagy szeretetkapcsolatba menekül. Azt hiszi, megszűnik a magányossága, ha talál valakit, aki „igazán szereti”.

Milyen nagy és megrázó azután a csalódás, amikor kénytelen megállapítani, hogy a megálmodott szerelmi vagy szeretetkapcsolat nem felel meg a várakozásnak. De nem is felelhet meg.

Ahhoz, hogy eljussunk a magányosság problémájának megoldásához, helyes diagnózist kell felállítanunk. Ha ugyanis rossz a diagnózis, rossz a gyógymód is.

A magányosság oka

A magányosság jelenségénél különbséget kell tenni elsődleges és másodlagos magányosság között. Az elsődleges magányosság az egész valónkat érinti. Egzisztenciális magányosságról is lehetne beszélni. Ez az elsődleges vagy egzisztenciális magányosság az oka annak, hogy az emberek nem tudnak megbirkózni az egyedülléttel, illetőleg a másodlagos magányosság különböző formájával.

Az a fajta magányosság, amely az egész valónkat érinti, összefügg azzal, hogy mit tudunk Istenről, milyen a vele való kapcsolatunk. Ha megáll a Biblia kijelentése, hogy Isten, az ég és Föld Teremtője az embert az önmagával való közösségre teremtette, az ember pedig nem él ebben a közösségben, akkor nem is érezheti magát másképpen, mint egy egésznek a fele.

Ugyanezt mondja Blaise Pascal, a nagy fizikus, amikor arról beszél, hogy minden emberben van egy vákuum. Pascalnak erre az a diagnózisa, hogy ezt a belső űrt csak Isten tudja betölteni. Akinél Isten nem teheti meg ezt, az kénytelen ezt a szívbeli űrt minden eszközzel maga megpróbálni betölteni, másodrangú szükséglet kielégítése által. Mindez a kísérlet végül csak kudarcot hozhat. Az ember elsődleges, egzisztenciális magányosságának ez az űr az oka. Következésképpen, az ember egzisztenciális magányára a Teremtővel való kapcsolatban rejlik a megoldás.

Miért van az, hogy ebben a világban olyan sok ember nem, vagy már nem él Istennel? A legfőbb akadályt, amely az Istennel való közösséget lehetetlenné teszi, bűnnek hívják. Az Istentől elszakadt (Isten nélküli, istentelen) életre pedig az a jellemző, hogy az „én” van a központban, a saját dicsőségünket keressük, az vezérel bennünket.

Közülünk mindenki tudja, hogy nem úgy él, ahogyan élnie kellene. Aki őszinte, belátja, hogy az egoizmusával sebeket okozott másoknak. Mindenki tudja, hogy titokban milyen keserű, megvető, irigy gondolata van, és mindenekelőtt ismeri azt a vad, az Isten, a Teremtő elleni lázadozást, amely a szívében lakik; és lázad az ellen, hogy Istennek igénye van az ember életére. A bűn az a fal, amely elválaszt attól, hogy a szent Istennel igazi, odaadó közösségben legyünk.

A magányosság legyőzése

Stanley Jones beszélt egyszer egy kisfiúról, akit karácsony táján megkérdezett a tanítója, mit szeretne ajándékba kapni. A kisfiú ekkor arra a bekeretezett képre gondolt, amely otthon a falon függött. Az apja fényképe volt, akit nagyon szeretett, de aki már nem élt. Aztán halkan megszólalt. „Azt szeretném, ha apa kilépne a keretből, és megint velünk lenne.” Ezzel a kisfiú valamennyiünk titkos, mély vágyát fogalmazta meg. Védettségre vágyunk, egy olyan erős kézre, amely kiemelhet bennünket a gyengeségünkből és nyomorúságunkból, szerető szívű atya után vágyakozunk.

Isten valóban kilépett a bizonytalanság keretéből; ember lett. Jézus Krisztusban kijelentette magát nekünk. Jézus Krisztus megoldást hozott az Istentő elválasztó bűnösségre is. Vállalta a totális magányosságot, az Istentől való teljes elszakadást. A Golgota keresztjén így kiáltott fel. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Jézus Krisztus helyetted és helyettem átélte a mennyei Atyától való teljes elszakadást; keresztre szögezve, borzasztó kínnal. Egészen magára maradt. Így fizetett meg a halálával a vétkeinkért.

Jézus Krisztus azonban nem maradt a halálban, hanem feltámadott, és ma Földön túli dimenzióban él. Most kegyelmesen, ajándékképpen minden embernek felkínálja, amit elvégzett; azt, hogy a vétkeink büntetését magára vállalta, hogy helyetted és helyettem szenvedett. Így most bűnbocsánatot ajándékozhat. Az önző, megkötözött, bűnös, igaztalan embert a tökéletes igazságával akarja befedezni, és ezzel lehetőséget teremteni arra, hogy az ember közösségben legyen a szent Istennel. Milyen csodálatos ajánlat!

Az által a bensőséges közösség által, amelyben napról napra Istennel élhetünk, megszűnik az elsődleges magányosság. Ebben a közösségben valóban rátalálunk arra a társra, aki jobban megért bennünket, mint mi önmagunkat; aki rendíthetetlenül hűséges, és abszolút megbízható. Olyan beszélgetőtársra találunk, aki ismer, és megérti az érzésünket, szükségletünket és tapasztalatunkat; még akkor is, ha szavakkal nem tudjuk kifejezi azt. Így a szívet szorongató, rideg magányosságot az Istennel való kapcsolat melegsége váltja fel. Mindenki, aki az életét Jézus Krisztusra bízta, védelemben és biztonságban érezheti magát az Ő kezében. „Senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből” – mondja Jézus Krisztus a János evangéliuma 10. fejezetének 28. verse szerint.

A magányosság mint esély

Az a felismerés, hogy magányosak vagyunk, magában rejti azt a lehetőséget is, hogy keressük az egzisztenciális magány megoldását. A magányos embernek Isten felkínálja az önmagával való közösséget, hív bennünket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre (1Kor 1:9).

A zsoltáríró így mondja ezt. „Árvák Atyja, özvegyek védője Isten, a szent hajlékában. Isten hazahozza az elhagyatottakat, kihozza a foglyokat boldog életre, csak a lázadók maradnak sivár helyen. (Zsolt 68:6-7)

Ha már megoldódott az elsődleges magányosság problémája, akkor megtanulhatjuk azt is, hogyan foglalkozzunk a másodlagos magányossággal.

Vigyázat! Ne legyen hamis reményünk! Azt a hivő embert is elfoghatja a másodlagos magányosság érzése, aki közösségben él Istennel. Sok olyan hivő szenvedett már a másodlagos magányosságtól, akit a hite miatt a környezete kitaszított, akit bebörtönöztek vagy üldöztek. Mivel azonban az elsődleges, az alapvető magányosság problémája megoldódott az életükben, a szorongató helyzetben sem kellett kételkedniük, hanem békességre és biztonságra találtak az Istennel való közösségben.

A hivő ember életében is teljes erővel előtörhet a másodlagos magányosság, ha elveszít valakit, akit nagyon szeretett; ha el kell válnia valakitől, ha megvetik, vagy nem értik meg. De hogyan reagál az ilyen csapásra az olyan ember, mint Pál? A Timótheushoz írt második levél 4. fejezetének 16-17. versében ezt írja. „Az első védekezéskor senki sem volt mellettem, sőt, mindenki elhagyott. Ne számítson ez a vétkeik közé! De az Úr mellettem állt,és megerősített...” Mindenki elfutott. Pál egyedül maradt. Mégsem rótta fel ezt a többieknek. Ott rögtön megbocsátott nekik. Lemondott az elégtételről és a bosszúállásról, nem hagyta, hogy keserű vagy haragos gondolat fészkelje be magát a szívébe. Annál jobban megerősödött az Istennel való közösségben.

Mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy az embereket vagy a szerintünk általuk okozott körülményeket hibáztassuk a boldogtalanságunkért. Ennek az a következménye, hogy megkeseredünk, és azt gondoljuk, a boldogságunk mások jóindulatától függ. Meg kellene tanulnunk, hogy amikor megrohan bennünket a másodlagos magányosság, Pálhoz hasonlóan reagáljunk; megbocsátással és azzal a bizonyossággal, hogy az életünkben a legfontosabb és legértékesebb az Istennel való közösség.

Azt a bocsánatot, amellyel Isten kegyelmesen megajándékozott bennünket, adjuk tovább másoknak, azoknak, akik félreértenek, megsértenek, vagy talán elhagynak minket. Ekkor az egyedüllét már nem azonos a magányossággal. Éppen ellenkezőleg, még szükséges is, hogy időnként egyedül lehessünk Istennel. Maga Jézus is, aki a földi munkálkodása során nagyon elfoglalt volt, és állandóan emberek vették körül, újból és újból félretett mindenféle elfoglaltságot, hogy egyedül lehessen a mennyei Atyjával.

Ezért legen Jézus ebben is példa a számunkra! Akkor az egyedüllét eséllyé változik, pozitív lehetőséggé, sőt, az életünk boldogító időszakává.

Meg kell tanulnunk kezelni az egyedüllétet

„A világ teljes nyomorúsága ott kezdődik, hogy az ember nem bírja ki egyedül a szobájában” – mondja Blaise Pascal. Jól figyelte meg, sok ember kitér az elől, hogy egészen személyesen felelős a szent Isten előtt, és nem tudja elviselni ezt az Istennel való egyedüllétet. Annak azonban, aki Jézus Krisztusért bocsánatot kapott a vétkeire, és átélte az Istennel való közösséget, az Istennel való egyedüllét a legmélyebb vágya beteljesülését jelenti.

Ha ilyen ódon tudjuk kezelni az elsődleges magányosságot, akkor újból és újból megtapasztaljuk, hogy Isten kielégíti a másodlagos magányosságból adódó szükségletünket is. Megajándékoz olyan gazdag emberi kapcsolattal is, amely az Istennel való egyedülléten alapszik.

„Ezt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk; a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Ján 1:3)

Az Istennel való közösség tökéletesen legyőzi az elsődleges magányosságot. A másodlagos magányossággal pedig úgy kell élnünk, hogy lehetőséget lássunk abban az Istennel való egyedüllétre. Ezentúl pedig megelégedést találunk a másodlagos magányból következő szükségletünkre a keresztény közösségben, vagyis olyan közösségben, amely az istennel való kapcsolaton alapul.

A keresztény gyülekezet az a hely, ahol igazán odafigyelnek egymásra, és ahol újból és újból lehetőség van arra, hogy egymással őszintén törődjenek. Ez az előfeltétele annak, hogy a felebarátunkkal őszintén és nyitottan érintkezzünk, és igazán részt vállaljunk az életében. Jézusnak az a parancsa, hogy szeressük egymást, felszólít bennünket arra, miszerint tanuljuk meg, milyen az igazi szeretet. Ez a gyakorlati válasz arra a szükségletre, amelyet a ásodlagos magányosság vált ki.

Walter Nitsche